hát sajnos...

nemrégiben egy heves és meglehetősen egyoldalú vita alapján rájöttem, hogy bizonyos esetekben nem is olyan rossz dolog, sőt, hasznos, ha valakik nem egymással, hanem csak egymás mellett élnek. ez konkrétan olyan körülményekre vonatkozik, amikor egyszerűen semmi köze egymáshoz az egy helyen élőknek gondolkodásmódjukat, érdeklődésüket, érzelmi beállítottságukat, foglalkozásukat, hobbijaiukat, politikai nézeteiket tekintvén. eddig azt hittem, hogy ez probléma, pedig probléma a fenéket: nincs ezzel semmi baj, ezen nem kell fölöslegesen rágódni, szép csendesen egymás mellett kell élni. Esetleg, ha a másik fél nem akar toleranciakreditet pazarolni, azaz egyszerűen nem látja be, hogy miért nem vagy olyan, mint amilyennek ő szeretne, hogy legyél, akkor bizony egy kicsit el is kell neki játszani, hogy az van, amit akar. egyszerűbb, és kevésbé fárasztó, mint felvenni a fonalat. jó az a fonál ilyenkor ott ahol van, úgyis csak kötélhúzás lenne a vége.

egyszerűen vannak olyan emberek, akik nem változnak, nem is kevesen. nem tudnak, és/vagy nem is akarnak változni, akár működött a magánreceptjük az életre, akár nem, és bár lehet idegesíteni magunkat ezen, de a ez eleve csak ronthat a helyzeten. az ilyen ember nem változik, ha hupililát cigánykerekezel f-mollban, akkor sem; nem és kész. ennek tudatában látszólagos alkalmazkodáshoz kell folyamodni. látszólagos alatt azt értem, hogy bár néha borzasztó, mikor nem tudjuk elmondani, hogy mi van bennünk valójában, néha nagyon is hálás dolog az, hogy a lélek és a gondolatok nem láthatóak külső szemlélő számára. mikor kérlelhetetlen kürnyzetben vagyok, világom határait ilyenkor a saját határaimmá redukálom, és befelé létezem. nem megy ez másképp, de csak most először érzem igazán, hogy ez nem baj. tulajdonképpen így is ugyanolyan jó - ha már másképp úgysem lehet. én tudom, mit gondolok és érzek, és emberi mivoltunk egyik legnagyobb ajándéka, hogy ezt nem veheti el tőlem senki. tudom, amit tudok, és ez mindig az enyém marad, fel sem fogtam eddig, hogy ez milyen gyönyörű dolog.

régebben úgy gondoltam, valahogy homályosan ebből a gondolatkörből kiindulva, hogy teljes értékű, csodálatos életet tudnék élni tökéletesen egyedül. persze ez a tinédzserfatalizmus kiveszett belőlem egy idő után, és pont az ellenkezőjébe csapott át, a korábban fejtegetett végletes ragaszkodásba, ahonnan most ismét elindultam visszafelé. remélem, egy idő után ez beáll valami jó szintre, és megvalósul az, hogy olyan formában és kontextusban éljek, ahol nem kell kényszermegoldásokat alkalmazni a másik elviselésére, ahol éppúgy tudok mással/másokkal együtt lenni, mint teljes magányban. ehhez mindössze annyi kell, hogy újra megtanuljak békével befelé létezni (és nem olyan vad, önemésztő módon, mint m-mel való együttélésünk során voltam kénytelen), valamint másokkal száz százalékosan létezni. Ez utóbbiban is meglehetősen gyenge vagyok, mivel sokban még magamnak is hazudtam - hogy láthatták volna akkor a környezetemben levők, hogy valójában mi van bennem? jóval inkább az emberek mellett voltam ezáltal, mikor velük voltam éppen, és az a szép, hogy még csak nem is tudtunk róla. a félelem olyan kérgeket vont rám szép lassan, hogy teljesen betokozódott valami lényeges. hát, remélem, lesz lehetőség a kérgek lefejtésére.

igen, erősen bízom benne, hogy lehetséges kimászni a pszichés slamasztikából. végtére is süt a nap, illatosak a virágok, csivitelnek a madarak, szól a zene, és még internet is van. sokkal nehezebb lenne ilyen optimistának lenni egy mínusz tizenöt fokos, hófúvásos téli éjszakán, amikor az ablak alól befütyül a szél, és minden reménytelenül sötét és hideg. minden tiszteletem a hős északi népeknek. mondjuk tudtommal elég jól fogynak arra az antidepresszánsok.

napi tipp:

depresszió ellen tényleg nagyon jó ám a napsütés. nem tudom, hogy a D-vitaminhoz van közve, vagy valami máshoz, de ha kint süt a nap, és rajtaütésszerűen rátok jön a borongás, akkor zúzzatok ki egy kicsit az égnek alája, mindjárt szebb lesz minden ronda. ha meg nem süt, kapjátok fel az e célra tartogatott hosszúujjú tiesto-s pulcsitokat, és irány a szoli. a hosszú ujj azért fontos, mert abban kevésbé látszik, ha nem vagytok kigyúrva, kigyúrtak számára persze opcionális.

azt tapasztalom, hogy a címben foglaltakra egyre több példát hoz az élet. hagyományosan persze csak azon esetekkel szoktunk (vagy csak szoktam?) foglalkozni, ahol a pozitív figura szenved igazságtalanul, mert ugye afölött lehet siránkozni, meg sajnálkozni meg csupa olyan dolgot még, amivel az ember szereti elfoglalni magát. de ezúttal másképp lesz: most azt mesélem el, hogy milyen az, mikor a negatív karakter kap akkora ajándékot az élettől, hogy majd' elsírja magát bele. persze, akinek kedve van efölött is siránkozhat meg sajnálkozhat, sőt, igény szerint dühöngeni is lehet, hogy 'arohadtmázlistája-bezzegén', de azt ajánlom ne fárassza magát senki vele, mert nő tőle a trombózisveszély. inkább örüljön velem, aki akar, és ne törődjön velem, aki nem.

az a helyzet ugyanis, hogy a legkevésbé sem érdemeltem meg, de mégis végtelen, rózsaszín (vagy bordó?) csodában lehet részem, és ráadásul úgy, hogy semmit sem tettem érte, egyszerűen csak az ölembe hullt. a sztorit csak azért örökítem meg, mert eléggé 'nem hiszem el'-kategóriás.

történt ugyanis, hogy nyáron írtam egy önéletrajzi ihletésű (hehe, milyen fellengzős kifejezés) drámaszerűséget, ami mindent összevetve elég rossz lett, esetleg még annál is kicsivel. ráadásul még csak hepiendet se írtam magunknak cs-vel, a darabban elküldött a vérbe egyszer és mindenkorra. az első probléma megjobbítására két hete - kcr hathatós segítségével - elkezdtem egy íróiskolába járni, ami mind szép és jó, csak este tízkor vége van neki, pont akkor, amikor az én estémnek még nincs. gondoltam egyet, odamentem egy szimpatikus lányhoz kurzus után, bemutatkoztunk, és megkérdeztem, hogy nem tud-e valami jó koncertet most a belvárosban, hallgatnék egy kis zenét. történetesen tudott: menjek a merlin színházba, valami jazzolás lesz, jó lesz. mentem is, a zene az kell, mondjuk a belépő csaknem visszatartott (kultúra ide, vagy oda, szerintem sóher leszek mindig), de hát egyszer élünk felkiáltással mégis kipengettem a zsét. mondjuk fordult egyet a világ, mikor megláttam, hogy tulajdonképpen ki gitározik a színpadon (természetesen cs), de hát édes istenem, zenének zene, én ezt most csakazértis meghallgatom. és így is lett. ugyan a mátépeti feldolgozásoknál kissebbfajta gyomorgörcseim támadtak, azért alapvetően jól éreztem magam a bárpult mellé, a jótékonyan rejtő sötétségbe kuporodva: hallgattam ami szólt, láttam, amit néztem, szívtam a cigarettát, chill volt. persze aztán félhomály ide vagy oda, szünetben cs észrevett. és mosolygott. és örült nekem. tényleg. én meg mosolyagtam neki. és örültem. tényleg. és akkor backstage, beszélgetés, beszámolók, aztán a koncert második fele után beszélgetés, beszámolók és kis világmegfejtés, aztán világmegfejtés nála, aztán hopp, hát most akkor reggel van, és én ezt már nem álmodom, és ez a puszi, amit a nyakamra kaptam, a legkevésbé sem volt baráti, és hát hűvös se, és hát tulajdonképpen nem tudom, hogy mi van ezzel a világgal, de én most megnyertem a főnyereményt.

a drámában más volt a befejezése ugyanennek a történetnek, de most már örülök, hogy olyan rosszra írtam meg, különben lehet, hogy sosem keveredem az írókurzusra, és aztán a koncertre, és aztán vissza a színpadra egy újabb felvonásra. nem mintha szeretném, ha valaha lemenne a függöny. ez így jó, ez így kerek. pont tíz éve ismerjük egymást cs.-vel. mik vannak...

napi tipp:

az a meglátásom, hogy hasznos, ha mindig van nálatok egy lézekard. támadáskor rendkívül hatásos: a sok szerencsétlen jobban meglepődik, mint ha kést, vagy pisztolyt rántanál, és mire észbekap, hogy ez nem csak a sztárvórzban volt, már le is vágtad a lábáról. ráadásul kicsi és praktikus, bőrkabát-zsebben elfér. ami meg a non plusz ultra: nincs betiltva. nem szerepel róla egy betű sem semmilyen törvénykönyvben. jó, mi?

úgy látszik, most picit fölfele kanyarodik hullámvasút-életem vonalvezetése. a gyanú eléggé megerősödött bennem az irányban, hogy ehhez valóban szükséges volt egy mélypont. a dolgokat meg kell élni, majd ki kell adni, ki kell okádni magunkból, mert a moslékot nem szabad benntartani. az előbb-utóbb úgyis utat tör magának, de addig is csak mérgez. maga az okádás aktusa egy mélypont (nem tudom, ki hogy van vele, de én hányás közben kivételesen rosszul érzem magam), mégis át kell esni rajta. kezdtem is ezt azzal, hogy valóban ásítottam egy akkorát, hogy azt se tudtam könnyezzek-e bele, vagy ne, de megérte: a testem jelzett, hogy részéről ő föladta, ha a továbbiakban is szeretném, hogy működjön, akkkor kössünk kompromisszumot. szóval egy kicsit próbáljam meg kevésbé kikészíteni, és ez esetben ő ezt meghálája azzal, hogy megteszi, amit akarok, és nem émelygek, szédülök, remegek és gyomorcsikarok folyton. nem is rossz üzlet. ez a jelképes fizikai mélypont valamelyest még jól is esett: én kiütöttem a testem, ő meg engem. ezt lepofozkodtuk, most lehet elkezdeni értelmesen tárgyalni, de ehhez mindenképp kellett egy teljes ko. ez milyen jóféle skizofrénia már egyébként, hogy az egyik feled a tested, a másik meg a tudatod-lelked. asszem kicsit eltávolodtunk egymástól az utóbbi időben. és eléggé meg is gyűlöltük egymást. hát van ilyen.

a dolgok visszatartása, ha mégoly mérgezőek is, a ragaszkodásra vezethetőek vissza. ez a ragaszkodás is többlépcsős: az első fokozat az a ragaszkodás, ami a függetlenséget és a félelemnélküliséget gátolja. a félelem egy bizonyos értelemben valamely dolog elvesztésének lehetőségéből fakad. jó példa erre a féltékenység, amelynek archaikus szinonímája - szerelemféltés - egyértelműen utal arra, hogy a szerelemetes partner elvesztésétől való félelemről van szó. és most kis kitérő már mindjárt az elején: azért rengeteg egyéb elképzelhető oka is van a partnervesztésnek, te jóisten... kíváncsi lennék, hogy az emberek hány százaléka él ténylegesen és megkérdőjelezhetetlenül viszontagságok nélküli, problémamentes kapcsolatban. nyilván erre nem fogok statisztikát találni, mivel az emberek amilyen büszkék, makacsak, valamint szégyenérzettel és félelemmel teliek, inkább levágnák a saját kezüket, mint hogy bevallják, akár anonim módon is, hogy valami nem oké. de mindegy. térjünk csak vissza erre félelem és frusztráció dologra, ami szerintem egy bizonyos szempontból a ragaszkodásnak, az elengedni nem tudásnak köszönhető. no, hát első szinten meg kell valljam, hogy nagyságrendekkel jobban ragaszkodtam egy ideje, mint az bármilyen szinten egészséges lett volna, mégpedig úgy, hogy ezt nem vallottam be magamnak, és magamra erőltettem a korábbi tudatos, szabad ember képét. pedig a hát a fenéket voltam én szabad: rettegésemmel az elvesztéstől pont én zártam magam ketrecbe, ahol aztán folyton szuggeráltam magam, hogy ez valójában nem ketrec, nem félek én semmitől. hát nem a brét nem. a ragaszkodás másik szintje, másik rétege a (többek közt) az első rétegből fakadó permanens szorongással, frusztrációval, neurózissal és boldogtalansággal terhelt borzaslmas, ámde valami sajátosan sötét és perverz módon vonzó és otthonos létállapothoz való ragaszkodás. amolyan nem is akarok én jól lenni típusú dolog. 'ez egy rémálom, gyerekek, de végülis én szeretem a horrort...' hülye dolognak hangzik, mi? pedig lefogadom, hogy rengeteg ember vergődik ugyanebben a csapdában, és a nagy részük még csak nem is tud róla. tulajdonképpen visszatértem egy alapvető gondolathoz, amivel már jó tíz éve tisztában vagyok, csak időről időre elfelejtem: az emberek igenis szeretnek szenvedni. ezt a gondolatot néha, mikor látszólag tehetetlenül, széttárt karokkal állunk egy-egy értelmezhetetlennek látszó viselkedés fölött, érdemes előhúzni, és annak fényében vizsgálni az esetet. a legegyszerűbb péda egy prototípus, felteszem mindenkivel szembejön előbb-utóbb egy ilyen: van egy folyton betegeskedő ember, aki folyamatosan panaszkodik, szenved, és másról sem bír beszélni, mint arról, hogy nem bírja tovább, és bármit megadna azért, hogy meggyógyuljon, de közben apró kis trükkökkel (pl. 'nem tudok enni, meg inni, nem esik jól, nem kívánom'), meg egy kis pszichoszomatikai hókuszpókusszal mindig eléri, hogy beteg maradjon. mert ragaszkodik eme létállapotához. ezt ismeri. mindenki egypttérzőn ugrál körülötte, meg aztán ismerős terepen mindig nagyobb biztonsággal mozog az ember, szóval egy iső után nem is olyan rossz biznisz szenvedni. na, valami ehhez kicsit hasonló van velem is. talán egy kicsit komplexebb a helyzet, ezt még végig kell gondolnom, de hát időm végülis van. én nem élvezem, hogy fáj, meg hogy nem vagyok ura néha az elmémnek, de valami beteges, sötét öröm van számkivetettségemben. végülis sosem érdekelt különösebben, semmi világos-bárgyúnmosolygós-átlagos dolog. minden jól halad? sehol egy fekete folt? egy kis mocsok? dögunalom.

szóval egyelőre így állunk, ragaszkodás ragaszkodás hátán, duplacsapda. clint eastwood meg bekaphassa.

napi tipp:

ha épp szégyenérzet gyötör, szorongás tör rád, szimbolikája révén segíthet a helyzet jobbításának egy fürdés (más szóval megtisztulás), még akkor is, ha a szorongás oka ismeretlen számodra, és istennek nem tudsz rájönni, mitől van a gyomorideg. egyrészt a víz már önmagában jó valamiért, másrészt a megszokott mozdulatok mechanikája, a rutinos cselekvés is elősegíti, hogy biztonságos terepen érezd magad. hisz megfürdeni csak meg tudsz, nem? na, ha ez megy, akkor megy más is.

hát igen. valami véget ért. és ez a kissebb baj, mert ami elkezdődött, az a nagyobb. nem teljesen világos ugyanis számomra az, hogy miért provokálom folyton saját magam sorozatos megaláztatását, teljes fizikai kimerülését és lelki értelemben vett kiégését.

az egyik felsejlő ok, hogy nyilván bűntudatom van, és keresem a büntetést. remek. csak esetleg úgy kéne bűnhődni, hogy még véletlenül se csináljak újabb bűnöket.

a másik, hogy el akarom érni a gödör legalját, ahonnan már nem eshetek tovább. akkor legalább biztos talajom lenne a feltápászkodáshoz. tudnám, hogy nem eshetek lejjebb. mondjuk nem tudom, ma mi böki az oldalamat, de lehet, hogy ez már a legalja. nem tudom hova lehetne még. mindegy, kétségkívül meg fogom tudni, ha lehet lejjebb esni. ezt lefogadom.

az se egy hülye ötlet, hogy most úgymond bosszút állok a világon, tudat alatt. ezzel nem is volna baj, ha azokon a konkrét személyeken állnék bosszút, akik tönkretettek, de rajtuk vagy nem lehetséges, vagy természetükből kifolyólag eléggé kikészítik magukat ahhoz, hogy nekem a műre már rá se kelljen nézni. nem mintha a bosszúállás bármilyen szinten korrekt dolog volna - a bosszú mindig csak bosszút szül, a sérelmek pedig csak újabb sérelmeket. aminek ugye nyilván nincs értelme. a gyűlölet önjáró ciklus. ha van(nak) hozzá partner(ek), és mindkettő kiartó játékos, a játszma a végtelenségig eltart. nem kéne játszani és kész. pláne nem úgy, hogy mivel lefojtom az egész bosszúvágyamat, tudattalanul jön ki, és pont nem azokat célozza, akik megérdemelnék, sőt. ez nagyon nem okés. miért kell pár csodálatos embernek elszenvedni, amit pár pszichopata féreg tett velem? hát sajnos ennek csak én vagyok a megmondhatója. meg is mondom: azért, mert nem tudok rendesen disztingválni. összegyűlögetett a szar a biliben és hoppá... kiborult. arra kellett volna borulnia, aki csinálta, de nem arra borult. eszem ágában sincs ezt validálni azzal, hogy leírom. csak konstatálom a tényt, hogy ez van. végülis én is csináltam és rám is borult. valahol van egy csöppnyi igazság.

pár szívemnek kedves idézet egyébként, csak hangulatfestés gyanánt, kiemelés tőlem, hehe:

'egy önző kurva vagy'
'csodálom, hogy még nem takarítottad el magad a világból'
'mióta ismerlek, semminek nincs már értelme'
'wangmo-t nyilvánvalóan azért szereted, mert ő az egyetlen ember, aki
ismeri a valódi arcod, és ennek ellenére nem támad tőled időről-időre
hányingere'

csodálatos képek, nemdebár? az a gond mindössze, hogy nagyságrendekkel többet ártanék, ha valóban eltakarítanám magam a világból, mint ha nem - valami szent csoda folytán még mindig vannak, akik szeretnek, másrészt vannak, akik lehet, hogy már nem szeretnek, de azért eléggé magukra vennék a dolgot. persze, van aki örülne, de olyan embernek nem szeretnék a kedvére tenni, aki az embertársa halálát kívánja, ha nem gond. szóval a takarítás nem megoldás: egyszerűen meg kéne nyugodjak, és aztán dolgozni, dolgoni, dolgozni. és legfőképpen kussolni mellette. csak semmi lelkizés. csak semmi sírás-rívás. hozzuk ki az emberből, ami hasznos, és nyomjuk el, ami nem. csomóan élnek így. és működik. kihúzzák 75 éves korukig aztán csinosan távoznak egy kerek, becsületes, tisztességes életet lezárva. gyönyörű elmélet, csakhogy az emberi lélek nem így működik, legalábbis engem tutira nem ilyen fából faragtak. és minden ellenkező vélemény ellenére állítom, hogy van lelkem, mégpedig elég virgonc, önjáró fajta. lehet, hogy egy rakás szar, de legalább biztosan van. szóval nagyon frankó út volna, ha levenném a lelki hangerőt, és az intellektuális részt feltolnám maxra, de hát basszus, nem egy gép vagyok. ha lehetséges volna ilyesmi, már korábban megtettem volna, és nem állna most mögöttem az, ami.

tehát egyéb megoldás kell. megdögleni nem lehet, átmenni droidba nem lehet, felejteni nem lehet. akkor mi legyen? el kéne tűnni, és új életet kezdeni valahol? ugyan kérem, magammal mennék, ott figyelnék az utazótáskában... sorsszerűen (de valójában nem úgy, ez az egész sorselmélet egy épületes baromság, felelősségelhárítás) kialakítanám ugyanazokat az emberi kapcsolatokat, csak történetesen más személyekkel... vagy esetleg át kéne menni teréz anyába? lassú folyamat, de nem elképzelhetetlen. hihetetlen sok szent volt korábban megrögzött főfasz, aztán csak kiverekedték magukat az evilági igényeik közül, bár azért ahhoz kellett kraft. valószínűleg az a baj, hogy nem szoktam olyasmiket haluzni, hogy jézus/x angyal/krisna/buddha/jóisten/allah megjelenik és megmondja nekem a tutit. azt elhiszem, hogy egy ilyen tali tud kraftot adni, de bocs, srácok, velem eddig ilyesmi nem történt. ezek az elvont entitások szerintem egészen máshol foghatóak meg, és az, amennyire - és ahogyan - tudatában vagyok a világmindenség egységességének, most nem ad túl sok energiakreditet. most kb. annyi erőm van, hogy kedvesen mosolyogva írjam ezeket, hogy a környezetemben dolgozóknak ne kelljen a valódi érzelmeimet látniuk, és még ezt sem tudom, hogyan és miből csinálom. következő remek ötlet: próbáljak túlélni, és megvárni azt a külső hatást, ami élhtő állapotba billent? na, azért annyira sok teréz anya azért nem rohangál budapesten, hogy még egyet kifogjak - már így is valószínűtlenül sok jött szembe.

akkor mi legyen? esetleg oldjam meg a problémáimat?

hát, szerintem inkább vigyenek el a földönkívüliek. az a biztos.

egyébként akik nagyon köszik, valamint felszínen tartottak érzelmileg, hogy ezt a töméntelen sok marhaságot leírhassam, többek közt wangmo, obi és kcr. nagy tapsot nekik, nem tudom, hogy csinálták. de megcsinálták.

nade jöjjön valami vidám is: megszületett egy újabb, és az eddigiekhez hasonlóan mély és egyértelmű jozef-vers, álljék is itt, mint délceg szobor a talapzaton:

jozef armageddon: hullámok a leg-előn
/akcióvers/

aranypászma-madarak ússzák köreiket a hóban,
arcszeszes fiola önjárón gördül a padlón.
vadlovak értelmezik át az üres lexikonokat,
hajékek merevítik elffé a bank-kód.

kerek kezek. örök szemek. öregszem.
ajakívekké lényegülnk a vén körút árkádjai,
alkonyult arcok szitálnak a lepel alatt -
menj tovább! már ronggyá lett e nap.

unix, linux, puszilsz.
könyvek írják át a fémszektorokat,
közben szentek hánynak a pokrócra,
és morognak a pók-hasfalak,
a metaforradalom örökös adósai,
kik folytonos libamáj, kiaszott hangpuszta;
kettéökörült már a fájó rósejbni,
az üvegen, némán - metamorfózisok.

matematika, szarkák, és virgonc frázisok.
hóoltott vadak. légiónász. egy új tavasz.
megtéveszthetetlenül rohangál a malaszt,
de mi hiányzik? hisz halott a hittelen,
sikolyragasztások nyálazzák lételem.

már ettünk. szemhéj kopog. halkulás.
ha hallunk, nincs viszony-megrovás.
kereskedő keresvén keresi párját -
szólt a dőre hirdetés.

valami kipattan. egy vörös színből,
afféle kölcsönkártya-repkedés,
de csitt: már köztünk jár a vaksörét...
belealkonyult a forró karamell-mába.
mondd, a delnők miért trónolnak a piramis tetején?
hittem, hogy túlcsordultunk a világ peremén.

hittem, hogy kirajzottunk. penészen mind.

cseppcsobbanások. egek. terek.

elkent hasonmások rágnak filmeket,
ideköltözött egy nő. még nem köszöntem neki.
kiürült ruháit körberendezheti.

most háromnegyedben valljuk az éjszakát,
bajszos bajkeverők látogatják baját,
félhold-szarvú zsiráfok festik meg az eget,
tehetetlen ultrakávék keringőznek veled.
nem te.
valaki más.
egy ajaktalan együgyű lény.

répaszín kezed most szívemre tekint,
melengetett arcvíz. ismét. legyint.

ajaxos padlók csillogása, ó!
elszállt felettünk a giling-galangozás,
belénpördul a kockakerék,
ajkak, havak, padlók, ürgék.

COMPUTER SCIENCE

megteheti.

***

bocs, ez überfárasztó lett. és még így is kihúztam belőle pár részt. el lehet képzelni, hogy milyen remek volt megírni. hát sajnos.

napi tipp:

ha már tényleg eszetlenül alvásdeprimált vagy, és semmilyen társadalmilag elfogadott módszerrel nem tudod fölébreszteni magad (kávé, energiaital, tea, hidegvizes arcmosás, zene 120 decibelen), alkalmazd a fejelés módszerét! könnyű, olcsó, gyors és meglehetősen hatékony. természetesen humanitárius szempontból fontos volna, hogy ne élőlényt fejelj le (vagy csak akkor, ha bizonyítottan egy seggfej), és ne olyan tárgyat, amiben kárt tehetsz ezzel. egy sima, fehérre mázolt fal tökéletes.

 

nomármost, azt tisztázzuk már a legelején, hogy szent magnetofília lehet, hogy kicsit stikkes volt. talán éppen ezért is lett szent és nevezték el róla a szabadegyházat - úgy tűnik, minél hülyébb valaki, annál jobban érdeklődnek utána.

magnetofília nővért korábban dzsesszikának hívták, és 16 évet dolgozott dajkaként úgy, hogy eléggé utálta a gyerekeket. ilyetén módon szinte biztosra lehetett venni, hogy egyszer nagyon durván bekattan, bár 16 hosszú esztendőn keresztül semmi jelét nem mutatta annak, hogy egyáltalán kedve volna megszólalni. nyugodt volt, mint egy szobor. egy kőszobor. úgy értem, mint egy kő. talán éppen ezért is néztek rá furcsa szemmel, és figyelték minden mozdulatát. már amikor mozgott.

ez a kitüntetett figyelem jól is jött, mikor a sorsfonala gordiuszi csomót vetett az ő nagy befordulását jelképezendő. szóval úgy kezdődött, hogy elkezdett tikkelni a szeme. ekkor (és milyen sokat ér a figyelem!), kikapták a kezéből az aktuális kölköt, nehogy leejtse, és akkor megkezdődött a tánc, igazi danse macabre, frankón. mondjuk kívülről nem sokat lehetett látni a misztikus történésekből, mivel ugye mégiscsak egy befordulásról beszélünk, de a lelki mélységek... tehát a csajból csak annyi látszott, hogy dülöngél és furcsa, elhaló hangon azt mondogatja, hgy 'jujajjj... jujujajjj...jajj...', kísérteties sikolyokkal tarkítva. aztán meg össze-vissza beszélt. ezt az akár szokatlannak is tekinthető viselkedést viszont azon filozófiai és transzcendentális mélységek hitelesítették, amiket magnetofília nővérré válásakor, azaz konkrétan a befordulásakor érzett. mivel ezek a mélységek annyira mélyek, hogy én már nem is értem, kikövetkeztethető, hogy jozef életében igen meghatározó volt a nővér által a későbbiekben alapított szabadegyház. épp ezért is adta a szent befordulás témájában írt verse mottójául az alábbi szt. magnetofília idézetet:

'london's burning, england's burning,
the whole fucking world is burning,
and i'm happy, i'm happy,
i'm absolutely happy about this;
not only london, aber all of them'

szt. magnetofília, 1965.

azt mondjuk nem tudni, hogy miért angolul beszélt, ugyanis dszesszika egy képzetlen ukrán parasztlány volt, de a későbbiekben ezt tartották egyik cáfolhatatlan bizonyítéknak arra nézvést, hogy valóban egyesült ott és akkor a világlélekkel.

node: következzék is itt és most jozef verse (közös alkotás kcr-rel):

jozef armageddon: improvizatív talaj
/józanvers/

szerintem ez egy improvizatív talaj.
a házfalakról visszapattan a bokréta.
művészileg kurvára értjük egymást.

művészileg kurvára értjük egymást,
azt mondod?

azt mondod: hogy is van ez.

megfáradtunk a megfáradásban,
és túl rosszul vagyunk,
hogy rosszabbul legyünk
így hát - fellélegezhetünk.

a kucsmák alatt fejek-állat.
a fejők alatt elmereng. mondhatom tovább.
három eunuch a kávé - csak éppen, hogy elveheted.
mindez csak illusztráció. egy másik világ, mása!
te leszel a nyelem eltöltsieső tamása.
fűzz fel-hangul a fáj és egy halovány sejtelem.
olasz aggokra tobzódik a fartalan-vértelen.
szalmafonat-aranyharang: már értünk jött a juppi.
hogy a művészet létrejöjjön, 'a kelmét rekedten elő!'
elveszett máj - valami tényleges! amit mindig rikoltunk.
és most jön a modern rész: induló!
a sötétben mégis szőr-őr-lelte ölelte,
s ajkunk-farkunk felsír.

csak a szent, csak az szám itt,
és néhány csekk a parkban.
árványok bégetnek érdig mállva a halban.
aranyfaj-locsogás-tarja a széttúrt szedőnk.
azt hiszem, szék lassan, bele melegedőnk.

khm. jönne még a hó, de húrnak a kopasz szirénák.
ha tovább folyt hasad, fizess egy életet, kérlek!
a réven tivornyát várok, hüledeznek a ludak.
gyönyörű volna elbontani. elbontottalak. lak.
ennyi. kérlek, hadd tudjam meg,
hogy te mit tettél hozá az egész csodájához:
szerintem ez egy improvizatív talaj.
ez meg egy keretes vers.
sok lúd disznót győz,
vagy disznók közt elvész a korpa.

COMPUTER SCIENCE

egyébként szeretlek.

***

azt hiszem nem kell hangsúlyoznom a magnetofília és jozef közti lelki rokonságot. az is lehet, h ez valami szerelemféle, már amennyiben egy szekérderéknyi absztaháció után marad abból valami. szóval nagy a hasonlóság: az egyikük szent volt, a másik meg tökéletes. mi kell több? hát megmondom én: egy balta. amennyiben csak egyszer használatos baltához tudunk csak hozzáférni, akkor kettő kell. és esetleg egy harmadik a rituális öngyilkossághoz. hát szóval a dolgok már nem csak abszurdak, hanem időnként kifejezetten szürreálisak is. és sosincs vége.

napi tipp:

ha szőkére akarod festeni a hajad, válassz minél hidegebb árnyalatot, különben olyan narancssárga lesz a fejed, mint nekem, és a legkevésbé sem olyan, mint a kedvesen mosolygó szőke néninek a dobozon. én is mosolyognék, ha olyan színű lett volna a hajfestéstől a hajam, mint neki. de nem olyan lett. nem is mosolygok.
 

hát. az egész úgy kezdődött, hogy kcr-rel és obival csoportterápiát tartottunk az újonnan nyílt mokka presszóban, mármint konkrétan abban, ami a blahánál van, merhogy van egy rakás mokka nevű hely a városban. még mielőtt kcr kitüntetett volna minket a figyelmével, kedvem támadt verset írni jozef armageddon stílusban, amelyhez obitól kértem témát. pár gondolat összefésülése után amellett döntöttünk, hogy a ma esti jozef-versnek az izomorfikus polimátrixok tündéreinek fürdőszobában viselt szokásairól kell szólnia, amely elcsépelt téma talán, de épp ezért kihívás műremeket írni róla. noshát, meg is született a maradandó műalkotás, de akkor még nem sejtettem, hogy lesz rosszabb. lett.

midőn kcr meglátta, hogy írok, és meghallgatta a csodálatos verset, a szakma szörnye átvette az irányítást az agya fölött, és bizony ő is írni akart, viszont empatikus ember lévén tudta, hogy mi is, és hát így együttes írásra szántuk el magunkat. ez volt az új jozef armageddon születésének időszaka. az új annyiban különbözik a régitől, hogy ő már nem csak az én kihasadt személyiségem, hanem ő a mi közös kihasadt személyiségünk. szép, mi? noshát nem is hiszem, hogy sokat kéne teketóriáznom az ultimate, a legmélyebb, a legművészibb és egyben legarmagedonabb vers bemutatásával, mivel a kvintesszenciája a világmindenségnek, és aszonták a suliba, hogy az baromira fontos. íme: 

***

jozef armageddon: (békahártya-ropogás friss pácban)

csend-falkák. körbegyűlik az üres kutat.
feles kupon morzsalék a kopasz asztalon,
folyóból születik az alakulat.
négy dimenzió. tér, sín, idő. és talon.
füle alom, tölcsérből visít a guta,
elhagyatott metróalanyom.
észak-dél-balkán. vak-pingvin-légió.

úgy fáj!

feltérképezett lábazat, mahatma! ne sebesíts!
piros triciklik szántják öregálmomat.
csend-falkák. metróalany. pricc-procc-prucc.
tollszár padlásod lépni át meg át meg át;
ó, végtelen ősz! bennem is hazudsz.
és ti, kérődző japánok: hány szarvam húzzátok át?
körbegyűlik, körbe. az üres kutat.

alakul. nyelv alá született, mindig repkedő magzat.
felhősírás-kamionok tépik holttá a cigányutat.
pénisz-felsírások zaklatják a káosz vászonfoltjait.
egy keleti idegen. baktat a karton parton.
lépcsői hidegen - kanyarulatok.
nem megoldás már a fekapatlanság kaptatóin kapni.
észak és dél: mind kelet. japán robotok ugatják az eget.
csend nő fölénk: sa metrón: tollszár-susogású, néma arcok.
és akkor fogadnak: talán-egy arányban.
bordákat alkotó nyugalom.
örök út a kútba,
monoton
vonaton.

***

így vannak a dolgok. jozef megmondta. még szerencse, különben jajveszékelve kereshetnénk a választ a kérdésre, hogy mit kezdjünk az életünkkel, az meg azért mégse jó. mondhatni jozef életművével és kiváltképpen ezzel a verssel betöltötte az emberiség kultúrájának szívében tátongó űrt (juj, ez milyen képzavar már, amindenit).

még nem volt olyan alkotás, amelynek létrejöttéért teljességgel vagy részben felelős lettem volna, amin sírva röhögtem volna, de ezzel a verssel az a helyzet, h egy hétig nem bírtam a keletkezése után csúnyább beszakadás nélkül végigolvasni.

gratulálok magunknak.

és akkor egy kis csöpögtetés: rövidesen hallhatjátok jozefet egy zenés hangjáték keretein belül is. mondjuk nagyon sokat kell olvasnunk jozefet ahhoz, hogy halálkomoly hangon felszavaljuk és felénekeljük az alkotásokat, de hát a művészet is kemény munka, gyakorolni kell, gyakorolni folyton. node erről majd később.

napi tipp:

ha a remegésig félsz valakinek vagy valaminek az elvesztésétől, de olyan szinten, hogy a folyamatos szorongástól mínusz két miliméteres a körmöd és folyamatosan a gyomorfekélyed önálló lénnyé való átlényegülésétől kell tartanod, akkor fogadd meg tanácsom: veszítsd el azt a dolgot/személyt és szabad ember leszel. kicsit drasztikusan hangzik, de ugye a mentálhigiéné az fontos. nyilván.

hm. pár napja semmit nem találok különösebben érdekesnek azokon a témákon/tevékenységeken kívül, amik teljesen eltérítik az elmémet az égető problémáimmal való törődéstől (jövőkép, pénz, neurózis, személyes konfliktusok, afrikai éhezők, betört köröm stb.).

végülis persze nevezhetjük ezeket a figyelemelterelőket érdekes dolgoknak, még akkor is, ha egyébként globálisan érdektelennek találom őket az életem folyásának szempontjából... bár az is lehet, hogy pont most váltottam pólust ebből a szempontból, és ezért érdektelenedtek el az eddig rengeteg figyelmet és érzelmi ráfordítást igénylő dolgok, míg azok a piszlicsáré kis életképek, amik eddig max hangulatszínezésre voltak jók, lettek az idő- és gondolatkitöltők. és valószínűleg baromi jól jártam ezzel az önkéntelen fordulattal.

nem gondolom érdemesnek tovább foglalkozni a problémáimmal, mert megoldani nem tudom őket, viszont azzal, hogy túlspirázom magam rajtuk, láthatólag csak rontok a helyzeten. inkább élvezettel átadom magam az elmémet ezektől részben, vagy teljesen mentesítő tevékenységeknek: a szakmai és egyéb irányú művelődésnek, a gyakorlásnak, és a kreatív dolgoknak akármely kézenfekvő területen... addig se aggódom hülyeségeken, viszont lesz valamiféle mű és/vagy fejlődés a végére. dupla haszon. a depresszió meg monnyon le.

természetesen erre a megoldásra nem először gondoltam, csak eddig mindig dekoncentráció lett a vége, mikor kényszerítettem magam bármire is. most valahogy mégis megyeget. végülis a sakkhelyzetből, ha máshova nem lehet, hát ismeretlen helyzetbe tereljük a figurákat.

a karácsonyról alkotott véleményemmel kapcsolatban is szerettem volna posztolni, de az most dulván hosszú lenne. legyen elég ennyi, meg fél kiló karamellás szaloncukor.

(teg)napi tipp:

a karácsonyi együttlétben az egyik legáhítottabb cél a meleg, meghitt hangulat - vagy legalábbis az elviselhetően langyos ájer - elérése és megtartása. ennek érdekében a legfontosabb, hogy elkerüljük a hisztiket. megelőzésre a legjobb módszer az, ha te magad árasztod a meghitt, fahéjtól illatozó hangulatot, méhozzá tömény pászmákban, nagy-nagy mosolygások közepette, és attól teljes mértékben függetlenül, hogy te magad mit is érzel pontosan. ezzel egy olyan pozitív légkört teremthetsz, amin csak az extraerős hisztériás villámok képesek áttörni. ha viszont ez megtörténik, egyetlen választási lehetőség marad: megszűnni létezni. korábbi feltételezéseimmel ellentétben nem érdemes vigasztalásba, vagy ellentámadásba kezdeni, és még e két stratégiánál is nagyságrendekkel rosszabb, ha megpróbálod hideg logikával megmagyarázni, hogy miért is kéne abbahagyni a nyígást. a logkia alkalmazása érzelmileg feszített helyzetekben kénköves poklot bírja előidézni közvetlen a fa mellett is. ilyenkor egyszerűen minden tudati- érzelmi- és fizikai funkciót be kell szüntetni és kész. közben az időmajdmindentelrendez.

voltam ma tolkienofil órán, ahol meglepő módon középfölde mitológiájáról volt szó. bár a galadriel-szűz mária kapcsolat kicsit súlyos volt így elsőre, de rövidesen belemelegedtem az asszociatív gondolkodásmódon nyugvó bölcseletbe. mindenesetre mint ilyenkor mindig, sajnáltam utána, hogy ez csak egy álomvilág, és nem abban élek, például mert ott történnek csodák, van varázslat meg mindennemű fincsi misztériumok; vannak abszolút dolgok, rettenet nagy diverzitás, meg hát úgy egyáltalán: van egy-egy viszonylag jól definiált jó és rossz oldal. mikor elmerülök egy-egy ilyen koherens világban, fura érzés tőle elszakadni, visszatérni onnan: valahogy színesebbnek tűnnek az ottani dolgok, mint a moszkva tér a szemerkélő esővel és fürtökben csüngő csövesekkel. ilyenkor mindig végigfut az agyamon az a gondolat, hogy milyen frankó is lehet egy olyan világban élni, ahol egyértelmű, hogy mit kell tenni és mit nem, a szép az gyönyörű, a gonosz pedig tapintható. tolkien jófej volt a karaktereivel, sokkal egyértelműbb és ezáltal élhetőbb kontextusba helyezte őket, mint ez a csodálat itt körülöttünk. aztán arra is rájöttem persze, hogy ez a gondolatmenet egy épületes baromság.

először is: továbbra sincs semmi bizonyítékom rá, hogy momentán nem álomvilágban élek, de még ha így is volna, úgysem fogom föl, úgyhogy akár élhetnék abban is - doszt mindegy. másodszor: csodákra és varázslatra vágyom, de ha megpróbálom megfogni ezeknek a lényegét, észre kell vegyem, hogy abban a másik világban ezek nem csodák, nem kivételes dolgok, a világ alapvető felépítéséből fakadnak. innen fogva lehet, hogy csodák történnek körülöttem, csak én nem hívom annak. felfoghatnám így is. harmadszor: nem tudom, mennyire élvezném, amikor éppen orkok zabálnak föl elevenen. akkor már inkább tíz perc moszkva tér, békávé és állott napközistea. tulajdonképpen nem az a lényeg, hogy szívesen élnék egy másik világban, hanem az, hogy azért vágyom rá, mert nem ott élek. azaz: tulajdonképpen tökéletes helyen van teljes középfölde ott, ahol van, és én is. úgy, hogy egy könyv, vagy egyéb művészeti alkotás, mint kapu szükséges a belépéshez, megvan az a távolság, ami miatt lehet szeretni és különlegesnek tartani egy másik világot.

persze azért az nem mindegy, hogy minek is akar az ember olyan gyakran nemott és nemúgy lenni, mint ahol és ahogy. hát nem tudom. ilyenek vagyunk. ez a folytonos vágyakozás, ez valamiért nagyon kell az embernek. meg valamiért arra a szenvedésre is gyárilag nagyon bukunk, amit egy szeretett, vágyott dolog hiánya nyújt. mekkora hülyeség.

napi tipp:

zöld tea. sok. mindennap. mint szokás. egyrészt baromi finom, másrészt baromi sok benne az antioxidáns, azaz az öregedésnek ellent tartó szervesasanyag, harmadrészt meg gyorsítja az anyagcserét, ezáltal az elhízás ellen is jól használható. persze ha valakinek alapból túl pörgós az anyagcseréje, annak nem ajánlatos tovább fújnia a parazsat. szóval ezt szürcsölik ezek japán csávók. élnek is sokáig.

'egyedül jobb' - ezt az univerzális okosságot már turbócsaj legkorábbi szerzeményének címéből is ismerhetjük, de most nem általános jelleggel használom. egyszerűen csak van, amikor egyedül jobb, és most velem épp ez történik.

ez nem azt jelenti, hogy társaságban kényelmetlenül, vagy kifejezetten rosszul érezném magam, sőt: van pár ember, akinek a közelségéhez szinte mindig van hangulatom, és bármelyikükkel tölteném is most együtt az időmet, minden valószínűség szerint elvolnánk mi tetszetősen. ennek ellenére most valahol örülök, hogy inkább csak magam vagyok; hogy visszahúzódhattam egy rövid időre a saját kis territóriumomba. ez a felségterület nyilván nem fizikai értelemben értendő: amit térben magaménak nevezek, az továbbra is csak a bőrfelületem által határolt, másfél köbméternél nem sokkal nagyobb, ráadásul belekkel meg egyéb gusztustalanságokkal kitöltött térfogat, és semmivel nem több. ez a territórium inkább a külső behatások által csak elszórtan, vagy egyáltalán nem penetrált tudatrészemet jelenti. jólesett újra felfedezni a tényt, hogy igenis van még ilyen, azaz  olyan, hogy 'egyedi én', a hozzá fűződő tulajdonságok, törekvések és vágyak egy meglehetősen specifikus körével egyetemben. persze hosszútávon nyilván nem szeretném, ha az egóm körül forogna a világ, de azt hiszem, az 'én' széttöredezése és a tudatos egofeloldás közt azért van némi különbség, így tud örömteli lenni most az 'egyedi énemre' való ismételt rátalálás.

hiba volt ennyire függőnek hinnem magam másoktól. ez a szeretetemen persze szemernyit sem kissebbít, csak egyszerűen már megint túlságosan hajlamos voltam mások értelmében létezni; egy másokkal való közös projekcióként megélni magam, teljességgel elfelejtvén, hogy mindentől és mindenkitől függetlenül is 'vagyok'. ez vicces annak tekintetében, hogy milyen sokáig üzemelt ez a biztonságérzetet és koherenciát teremtő középpont... és hogy aztán milyen gyorsan veszett el, hogy helyet adjon pár rettegéssel töltött hónapnak. ebben az utóbbi idószakban ugyanis a korábbi kváziszilárd 'lilijan-fogalom' elvesztette a tulajdonképpeni tartalmát, azaz attól féltem, hogy a sallangon és az utócsengéseken kívül nincs is igazán semmi, amire helyesen alkalmazhatnám az 'egyedi én' kifejezést.

az ez elől való menekülés legkézenfekvőbb eszköze az volt, hogy másokon keresztül definiáltam magam, túlzott kötődésekbe bogozva a kapcsolatokkal amúgy is dúsan átszőtt magánéletem. ez nem egy ritka reakció az önkeresés sokaknál felmerülő problémakörére, úgyhogy nem is tudok olyan hóttkomolyan ejnyebejnyézni magamnak ezért. kicsit rossz perspektívából láttam a dolgokat, van ilyen... legalább amikor már nem lehetett tovább halogatni a színfalak mögé tekintést, még mindig találtam ott valakit, és az illető köszöni szépen - nincs is olyan rossz passzban. navégre.

napi tipp:

minél inkább azt hinnéd, hogy már mozdulni sem tudsz a téli fáradtságtól, a délutánt uraló sötétségtől, a sárgás lámpafénytől, a nehéz téli kajáktól, a fűtés álmosító percegésétől, a színestévé karácsonyi nyugireklámjaitól, és minél biztosabb vagy benne, hogy tényleg nincs fizikailag erőd semmihez, annál valószínűbb, hogy a tökéletes megoldás arra, hogy ismét aktív szintre hozd magad egy jó adag sport lesz. igen, az a fajta, amikor szétizzadod magad, az izmaid oxigénért könyörögnek, a pulzusod meg a plafonra kenődik a nyáron konyharuhával levadászott szúnyogok mellé. könnyen tesztelhető hipotézis, de elárulom: megéri.

a dolgok rendszeresen eltűnnek, amikor pedig éppen megvannak, akkor olyanok, mintha nem lennének. így van ez ezekkel a dolgokkal mindig. ez persze lehet, hogy csak amiatt van, hogy a realitásérzékem iszonyú széles skálán mozog, és gyors ütemben változik. az egyik pillanatban pontosan vágom, hogy merre van a hány méter, és megfontolt értékítéletet tudok mondani csaknem bármivel kapcsolatban, amiről rendelkezem megfelelő mennyiségű információval ahhoz, hogy fogódzót találjak az ügyön, máskor viszont olyan szinten nincs közöm semmihez (még magamhoz se), hogy az már félelmetes, és ezzel sok bajt okozok másoknak.

najó. túlélik, persze, de hát azért csak nem kéne ezt művelni, főleg, hogy az egésznek nem az az alapja, hogy bárkivel komolyabb bajom lenne: szeretem a barátaimat, 530-at, a családomat. nem velük van bajom, hanem magammal. a gond csak az, hogy amikor elutazom irreáliába, akkor annak általában öngyűlöleti roham a vége, amitől nem csak én szenvedek, hanem a környezetem is.

hihehetlen fura, hogy időnként az ember milyen szinten nem tudja magáról, hogy valójában milyen. még mindig koppanásig tud esni az állam, mikor valaki jellemez engem nekem, vagy más úton-módon jut vissza hozzám, hogy xy milyennek tart (meglepő módon ez utóbbiakban kevesebb a köszönet... hát sajnos...). egyszerűen gyökeresen másnak élem meg magam belülről, mint ami másoknak lejön. ennek egyik nyilvánvaló oka az, hogy bár első blikkre olyan nyitottnak tűnök, mint a non stop ábécé,  egy szintre csak nekem van belépőm. nem olyan régen újult ki ez a gyökérségem. gimi vége felé és az egyetem első pár évében nem volt jelen, aztán most megint itt van.

nem tudom egyébként, hogy mit őrizgetek olyan rettentő nagyon a lelkem legmélyebb mélységein. valószínűleg ugyanolyan szánalmas kis ego-morzsák, álmodozások, önsajnálatok, szorongások és szentimentalizmusok vannak ott, mint a köznapi embereknek úgy általában. semmi új és semmi sok. akkor meg minek úgy védeni? hogy ne kerüljek úgymond cikibe az emberek előtt? egyrészt kerülök én anélkül is, másrészt a rendszerszerűleg kiújuló öngyűlöletem (ami a legmélyebb mélységek része) egy idő után mindenki számára ismeretessé válik, például mert ezt nem tartom titokban, pedig hát eléggé ciki, ha akarom. szóval visszatérve: itt van a szög a zsák fejébe elásva, vagy mi. azaz: nem fogok tudni úgy segíteni a környezetemen, ha időnként megfekszem attól, hogy mekkora foshalomnak tartom magam. szép elmélet, nem? még a buddhizmus négy alapgondolatában is benne vagyon ez foglaltatva, ha némileg közvetetten is. hát... tudtak valamit azok a kopasz csávók, az biztos.

az meg külön érdekes, hogy most éppen semmi bajom nincs semmivel, magamat is beleértve, sőt, nyugi van, pedig ma sem váltottam meg a világot. ki érti ezt?

napi tipp:

nem is olyan rossz ez az amerikai diszkópop. most például már második órája britney spearst hallgatok, és nagyon nehéz közben nyomorultul érezni magam. így hát instant hangulatjavítónak javasolnám a britney legújabb slágerét, a womanizer címezetű számot. két-három hallgatás után már elkapott, sztem van olyan jó, mint a toxic (az volt az eddigi kedvencem, és azt is javaslom hallgatásra). szóval hallgassatok diszkót, ha otthonmaradt a rózsaszín szemüveg... diszkógömböt és ezüstszínű latexrucit mindenkinek!

nincs kedvem szégyenkezni, nincs kedvem szorongani, nincs kedvem sajnálkozni, nincs kedvem depressziózni, nincs kedvem szenvedni, nincs kedvem lelkiismeretfurdalni, nincs kedvem elégedetlenkedni, nincs kedvem érdektelennek lenni, nincs kedvem csalódni, nincs kedvem aggódni, nincs kedvem félni, nincs kedvem emlékezni, nincs kedvem vakaródzni, nincs kedvem értéktelennek lenni, nincs kedvem ártani, nincs kedvem kínlódva élni, nincs kedvem taposni, nincs kedvem undorodni, nincs kedvem gyűlölködni, nincs kedvem tolerálni a hülyeséget, szamszára.

kedvem van elmerülni, kedvem van alkotni, kedvem van érteni, kedvem van távolról szemlélni, kedvem van hasznosnak lenni, kedvem van találkozni (ufókkal is), kedvem van megnyugodni, kedvem van lelkendezni, kedvem van szeretni, kedvem van odaadni, kedvem van erősnek lenni, kedvem van feloldódni, kedvem van megtisztulni, kedvem van csodálkozni, kedvem van súlytalanul lenni, kedvem van ölelni, kedvem van füvön feküdni, kedvem van feláldozni, kedvem van kisimulni, kedvem van függetlennek lenni, kedvem van megnyílni, kedvem van hallgatni, kedvem van azonosulni, kedvem van gyertyát gyújtani, szamszára.

gyújtottam gyertyát. a többit majd a gyertyáról lógó madzagnál fogva húzzuk ki a kalapból.

napi tipp:

ez a gyertya-dolog egyébként tényleg nem hülyeség. a pozitív hangulatot kifényezi, a negatívat meleggel itatja át, a nyál meg elcsöppen attól amit írok, de hát tulajdonképp valóban így gondolom. persze a gyertya az igazán öngyi-depi-hangi felerősítésére is alkalmas, mivel ízlés szerint ad hátteret bármilyen lelkiállapothoz. nem mellékesen gyetryafénynél még a fél centi vastag alapozó sem látszik, nem úgy, mint az áldott (?) napfénynél, úgyhogy hölgyeim: szabad a pálya! végre... az összes vallás összes istene áldja meg a gyertyafényt!

most vagy tényleg nagyon furán viszonyulnak időnként egymáshoz a dolgok, vagy tényleg megviccel a mintázatkereső progim. egyre többet értek ugyanis a dolgok működési mechanizmusaiból, és épp ezért egyre kevesebbet; a jelenségek esetlegessége a felismert mintázatok számával együtt nő. ez elég ellentmondásosan hangzik, pedig csak az általam felismert szabályrendszerek egymásnak feszüléséről van szó, ami egy idő után a történéseket a káoszdinamika cortexaszaló világába vezeti.

ebből fakad a folyamatos információtúltengés, emiatt a folytonos és egyébként reménytelen újraparaméterezés miatt. reménytelen azért, mert jelenlegi korlátaim közt csak erősen véges számú dolgot tudok egyszerre felfogni, márpedig a jelenségek nem igazán végesek; legnagyobb sajnálatomra nincs olyan, hogy itt kezdődik a világ és itt van vége. azaz lúzer vagyok, mert még mindig ugyanaz a már lassan hát-nyolc éve körülöttem ugrándozó mumus riogat; név szerint az, amelyik rendszeresen a képembe röhögi, hogy úgysem fogom fölfogni a fölfoghatatlant. ettől a feldolgozórendszerecském dacba vágja magát, hogy csakazértis, miközben tudja, hogy reménytelen; sikít és csikorog, vagy sikítvacsikorog, ahogy épp kijön neki a lépés. ezen áldatlan állapotnak fizikai megnyilvánulásai rendszerint cselekedeteim extremitásaiban öltenek formát. másképp mondva amikor épp nem bírom elviselni az agyamat és korlátait, láthatólag stikkes leszek kicsit. szegénykéim. persze, mondták nekem, mikor még zsírkrétával rajzoltam a mikulást, hogy a nagybetűs élet nem olyan egyszerű, de arról egy árva szó sem volt, hogy néha a csak így magában a megismerési folyamat is olyannyira terhes, hogy kedvem volna szüneteltetni időnként. persze nem igazán lehet, mert a rendszer (mint a frankó rendszerek úgy általában) öngerjesztő: aki egyszer rászokott a gondolkodásra, nehezen szokik le róla. biztos nem is kell, csak néha nekem sok ez az egész.

mondjuk a szép az volna, hogy ha egyszer elhagynám a megismeréskényszeremet, és elfogadnám, hogy tökmindegy mi van, úgyis az van, ami van, és senkit sem érdekel, hogy én történetesen értem-e, akkor egy csapásra megvilágosodnék. olyasmi érzés lehet, mint vihorászni egy nagyon szemét ördöglakat kibontása után. márpedig van egy olyan megérzésem, hogy a megoldás valamiképpen egy ilyen triviális dolog lesz... és lesz benne egy olyan rész, ahol el kell majd hagyni ezt a fene nagy egoizmusomat. na, neki is látok.

napi tipp:

ha érzed, hogy a torkod nem az igazi, akár túlerőltetés, akár hevenyebb megfázás, akár megfázva üvöltözés okán, akkor mondd le az esti, romantikus jellegű programjaidat, és kezdj neki az orális kezelésnek! először is öntsd le a következőket a torkodon: grépfrútlé, tonik (a kinin fertőtlenít), 1g c-vitaminnal futtatott kalciumos pezsgőtabletta citromlével megspékelve (a citromlé azért is jó bele, mert savas környezetben kevésbé rakódik ki a pohár aljára a fehér dzsuva, aminek a beledben kéne lennie), pálinka (lehetőleg erőspaprikás és lehetőleg kortyolgatva), almaecet. ezek mellett edd a következőket: sok-sok fokhagyma, még több vöröshagyma, mindenhez erőspista/erőspaprika, grépfrútmag (szétrágva), méz. ha jól csináltad, másnapra már elmúlik a náthád, és megkezdheted a kúra során kialakult gyomorvérzésed kezelését.

először is:

Jozef Armageddon: Alufóliahullámú álmok

Belémcsorog az idő.
Elkerületlen tántorog a tudat,
Hogy igen a szép,
De ötös a vonulat;
Attikai metszéspontok ráznak,
Aszott hóhérzászló-aljakat:
Gyümölcstornyok gyümölcstornya,
Elnyugodtak a dichotóm falak.

Akár
Meg
Is
Halt
A
Ba
Zalt.

Belénkhalt a gazdagforgatás,
Robbanófejű nappalok hálnak,
Végigostorozza beleit tájfun
Angyalhadak sírnak fogadást.

Elmentek már.

Minden név egy szó,
Mert él - s mert talán.

***

egyébként csak annyi, hogy meglepő konstatálni újra és újra, hogy ki hitte volna, de még mindig lehet minden durvább. nem tudom, h hova lehet még spirázni a a dolgokat, de kitartok abbéli nézetem mellett, hogy vagy tényleg a világ ilyen hihetetlenül abszurd és szürreális, vagy ami a fejemben van. jó, tudom, a dolgok nem azért vannak, ha vannak, hogy belegondoljak, de hát sajnos ennek a kontroll alatt tartása még annyira nem megy, meg ha hiszünk ebben a cogitoergosum-dologban, akkor önveszélyes lépés volna abbahagyni a gondolkodást. az a bája a szituációnak, hogy nem abbahagyni is önveszélyes. és akkor tegyük még hozzá azt, hogy továbbra is meglehetősen halovány fogalmaim vannak a világmindenség csodáiról. hát sajnos...

ettől függetlenül nincs depi, vagy csak ritkán. az alapjárat inkább valami belső feszültség, amely néha zavaróvá erősödik, néha háttérbe vonul. ilyenkor hagyja túláradni a megértés, a művészet, az emberi kapcsolatok, valamint a túl rossz és túl jó poénok fölött érzett gyönyőrűségemet. azaz ami van az nem feltétlenül rossz, csak egyre súlyosbodik.

napi tipp:

ha használ nektek valamiféle vény nélkül kapható gyógyszerkészítmény, akkor tekintsétek meg, hogy mi a hatóanyaga neki! rá van az írva mindegyikre rendesen, vagy ha nem, a következő arc, aki a patikában a pult másik oldalán van, tudni fogja, melyik az. a következő vásárlásnál lesz majd fontos, hogy ne a készítmény nevére, hanem a hatóanyagra kérdezzetek rá a gyógyszertárban, azazhogy optimalizáljatok arra, hogy a lehető legolcsóbb készítményt vegyétek, a lehető legnagyobb hatóanyagtartalommal. egyrészt jó alkalom az ismerkedésre, amennyiben bejönnek a patikusok, másrést sokezer hufot meg lehet spórolni vele, és ugyanaz a termék van nálad, csak más a neve.

Jozef Armageddon: A lábasba

Meghalt a tér,
Nincs tovább gaz.

Nehéz tudni,
Hogy épp mi igaz,

Ölnek a távok,
Zavar a lét,

Nem adtad oda
Az élet felét.

Meghalt a minden.
Zúgnak a szcénák,

Független alkonyok
Pofátlan pírját,

Zárnak a lábak,
"Zárnak" az ajtók:

Kifáradtanak
A görcsölelt hajtók.

Távoli asszonylocsogás.

***

hát igen. a művészet. az tutira nagyon fontos. de hogy mi, meg minek? hát, aztat már rég nem tudni. távoli asszonylocsogás.

napi tipp:

sokszor kerül az ember abszurd helyzetbe, ráadásul mikor ez váratlanul történik, akkor általában felkészületlen. épp ezért érdemes előre számolni azzal, hogy bármikor szükséged lehet ütvefúróra. képzeljük csak el: mész az utcán. hirtelen rájössz, hogy a talpadat támasztó beton alatt hatalmas kincs rejtőzik. megcsap a gondolat, és rövidesen bizonyossággá érlelődik a gyanú, majd elhatározássá az ötlet, hogy kiásod, de könyörgöm: nincs nálad ütvefúró. mit van mit tenni? hát hordani kell azt az ütvefúrót.

az utóbbi pár napban több beszélgetésem is érintette a rend-rendetlenség problémakörét, és ennek összefüggéseit az ember általános lelkiállapotával, teljesítőképességével. nem volt nehéz kitalálni, hogy bár a térbeli renddel nem igazán van már bajom (korábban abból a szempontból is armageddon voltam), viszont az időbeli rendszerességem, bár három évig fenn bírt állni, tavaly nyár közepétől kezdve ismét elkezdett összeomlani.

ennek tőlem függő és független okai egyaránt voltak-vannak. a tőlem függetlenek egyszerűek: sokféle dolgot csinálok, amiknek az időpontja nem fix, vagy csak hivatalosan az, és későn derül ki a változás. ez annyit tesz, hogy csak pár napra tudok előre kalkulálni az időmmel, és arra sincs semmi garancia, hogy valóban az lesz, amit én elképzeltem. a másik nagy szívfájdalmam az, hogy baromi messze lakom most mindentől és mindenkitől, a közlekedés pedig olyan gyér erre, mint kemoterápiás ilonka néni haja nyócvan éves korában. igazán remek procedúra megközelíteni bármit is, ami másfél-két órányira van innen, márpedig a budai célpontjaim erősen ebbe a kategóriába tartoznak. nem mellékesen tök érdekes, hogy itt, rákosborzasztón a meglepően olcsó a lakás mostanában... vajon miért...

ezen a helyzeten azonban akkor sem tudok június-juliusig változtatni, ha a fejem tetejére állok is. a panaszkodás és az idegeskedés helyett meg kéne próbálnom arra a részre koncentrálni, amin esetleg én tudok változtatni. a tőlem függő változások közül, amik a teljes időbeosztás-káoszhoz vezettek, a legfontosabb az olyan tevékenység hiánya, amit minden nap, következetesen csinálok. nehéz is volna kivitelezni, ez tény, mivel minden nap máshova és máskorra kell mennem; teljesen esetleges, hogy hol ébredek egy adott reggel és hol fekszem le, és az is sűrűn változik, hogy egy adott nap nulla, vagy tizenhárom órát dolgozom. éppenséggel emiatt esett ki az, ami tavaly nyárig komoly stabilizáló tényező tudod lenni: a csaknem mindennapi sport. ez most nem megvalósítható, mert időigényes, időpont- és helyszínfüggő. következésképpen kezdetben olyasmit kell mindennapivá tennem, ami kevés időt vesz igénybe és bárhol elő lehet adni, valamint nem függ különösebben a fizikai állapottól. tulajdonképpen borzasztóan mindegy, hogy konkrétan mi az, a lényeg az, hogy legyen. wangmo tanácsa vsz megfogadandó ebből a szempontból: tíz perc összpontosítás, ennyi az egész.

ezzel csípőből szembemegy az időnként felszínre törő káosz-imádatom. ekkor kapitulál a tudatos írányítócskám, és belefekszem a gondolati és érzelmi anarchiába, sőt, akár inkonzisztenciába. ez amolyan black metalos érzés, még akkor is, ha nem feltétlenül reszelős, mínusz húsz fokos zenéhez kötődik. ilyenkor jó magasról tenni minden elvárásra és rendszerszerűségre, és rettentő szenvedélyesen, kerülő nélkül pontosan azt csinálni, amihez aktuálisan kedvem van, még akkor is, (sőt, talán éppen azért, a lázadás művészetének kedvéért,) ha az határozottan szembemegy az aktuálisan követendőnek kijelölt, konstruktív jellegű értékrendemmel. csodálkoznék, ha egyedül lennék ezzel a szokásommal... hogy 530-at idézzek: csak a szamár következetes. vagy aki megvilágosodott, azaz már mint személy nincs. szóval akkor mégiscsak a szamár.

mindemellett azért elkezdtem az utóbbi pár napban fokozni az egengem körülvevő tér strukturáltsági fokát is, azaz szelektálgatok a kis dolgaimon, rendezgetem őket a magam szája íze szerint, növelem az átláthatóságot. fene gondolná, hogy ez ilyen sokáig eltart még azok után is, hogy a dolgaim felét fogtam, és fölgyújtottam a nyáron. jelenleg egészen élvezem ezt a pepecselős-fajta rendezgetést. öröm látni, ahogy a környezetem előrevetít egy nyugodtabb 'engem'. szerintem mindenki boldogabb lenne tőlem - engem is beleértve - ha kevesebbet idegeskednék, és rendezettebb gondolat- és érzelemvilágot reprezentálnék viselkedésemmel. ez mondjuk azért is fura téma, mert azért úgy általában tudom, hogy mi hogy van, más kérdés, hogy sokszor még mindig nem úgy cselekszem, ahogy én magam gondolom. na, legalább egy tulajdonságom biztosan van, ami 100%-ig emberi. mondjuk azért ebben is fejlődtem egy csomót az utóbbi időben, úgyhogy bár törekszem rá, nem várom el magamtól, hogy holnap reggeltől kezdve hirtelen tökéletesen tudatos legyek. ha ezt elvárnám, maximum frusztrált lehetnék, és az erősen hátráltatja a tökéletesedést.

napi tipp:

elkövetkezének a nehéz idők, amelyekben az ember, vagy legalábbis az ember lánya folyton fázik. ennek következtében lehet válogatni aközött, hogy összefagysz-e, vagy pedig úgy nézel ki, mint úgy jól fejlett hím oroszlánfóka a póló, a két-három réteg pulcsi és a nagykabát viselése okán. pár bátor lélek azonban megpróbál nem választani, azaz hőmérsékletfüggetlenül nem fázni. a témában végzett kísérleteim alapján azonban azt javaslom, hogy ezen személyek hagyjanak fel az alulöltözöttséggel, és a megfeszített próbálkozással, mert csak veszíthetnek az ügyön annyit, amennyi időt fázva és náthásan töltöttek.* esetleg tényleg tanulják meg a tumo-t. aztán tanítsák meg nekem is.

* kutatásaimnak ellentmondó eredmények is születtek, de azokat nem hiszem el, mivel empirikus úton az ő eredményeik ellenkezőjére jutottam. hideg van, na.

a sála jelen esetben nem valami arab női státusz, hanem az a cucc, amit jozef a mélyértelmű kávéházi beszélgetések alkalmával egy komoly szellemi fölényt sugárzó mozdulattal vet hátra azoknál a részeknél, amikor nagyon megmondta a tutit éppen, és utána profilját mutatva a beszélgetőpartnerének a távolba réved. nohát ugye ilyen sálat nem mindenki érdemel, csak az irtózatosan mély és komoly emberek. jozef armageddon azonban olyannyira bölcs bölcs és művész, hogy minden ingéhez van egy külön sála, ami harmóniát biztosít árnyalt gondolatai és fázós, aszketikus filozófusteste közt. ez azért van, mert ő nagy költő. tényleg. álljon is itt pár műalkotás, amelyből ha valaha összegyűlik hét, akkor kétségkívül azok lesznek együtt a világ hét csodája, és azért lesz ez így, mert ha valaki tudja, hogy úgy általában mi van, és hogy hogy kell ezt az egész dolgot csinálni, akkor az jozef.

Jozef Armageddon összes művei

Kristálykopogás

Alkuszik a hajnal.
Odább, de tovább
Kertekaljásan páráll az élet fele,
Hízott "aknaálmok" alkati szele,

Meghasadó gondolat.

Elfutott már minden,
Mit itt nem lehetett.
Kifordulva hányták be
Az örök reggeleket.

Isten útja egyre csak sír,
Kő rajta az angyaltapír,

Elvesztették jelüket az ősi, szent jelek.

Holnap megjövök,
De most elmegyek.

***

A Szerelem belső hieroglifái
avagy az ihlet, mint műalkotás

Tejfölszín hangulatömlenyek.
Az utcán: emberek,
A szemekben hangok,
Az agyban barlangölyvek,
A barlangban Univerzum,
A barlangban lelőttek.

Szó a feltámadás.

***

Kelet-afrikai mennyezet

Halálok álma -
Keresztbe tett lábaid
előtt heverek.
Nem vagyok más, csak egy
keresztmennyezet.

Távoli kutyaugatás.*

***

Armadillolétem dala
A  Jobban preferáló

Jézusok válnak, beternyék kösznek.
Akaratod: mászik a falon.

Bekerül, aki be akar és
Kikerül, aki kikerül.

Csillagok...

Bevesződő makulák kavarognak sem!
Bélé - sem.

Az emberek...
... az emberek...
az emberek.

jozef nem sokat írt eddig, de azt kétségkívül megírta rendesen. az ősbölcsesség ilyetén megnyilvánulásai már önmagukban mindent elmondanak jozef feneketlen mélységeiről, de mivel ő nem csak egy interpretőr, hanem ő a művészet maga, a felét is elég elolvasni, hogy a gyengébb idegzetűeknél intellektuális túlinformálódás alakuljon ki. legalábbis ahogy jozef tartja a cigarettát, abból ez látszik, a sálkezelési technikája pedig már-már olyannyira kifinomult, hogy akár húsz-harminc évi komoly kávéházi edzést is sejthetünk mögötte. ő a példaképem.

napi tipp:

ha egy-egy este komoly smárolás alakul ki a homlokpusziból az ominózus múzsával, ne restelljetek ti is írni egy, vagy akár több jozef armageddon-verset! külön jó, ha valóban egy olyan kávéházban történik, ahová mindennemű önjelölt művészek járnak. ez több szempontból előnyös: egyrészt gazdagíthatod a hű-de-nagy-művész-vagyok gesztusrepertoárodat, másrészt ha egy cetlire írogatsz ilyen helyen, akkor nem szúrják ki, hogy kém vagy. harmadrészt utána elküldheted nekem, aki, mint látható, az egyik legolvasottabb online folyóirat tulajdonosa, szerkesztője és egyben egyetlen szerzője is, ami azt jelenti, hogy ha télleg elég jozefes lett az alkotás, kiteszem ide.

* közös alkotás sacrunnal

azazhogy ez csak akkor igaz, ha magunk számára oké az, ahogy megroggyant az elménk. merthogy onnantól kezdve, hogy valaki észrevehetően deviáns viselkedést mutat (ami nem feltétlenül csak negatív, hanem pozitív eltétéseket is jelenthet a momentán regnáló átlagviselkedéshez képest), lesznek, akiknek bejön ez a viselkedés, és követendővé válik (pl. egyes sztárok felvállaltan romlott életstílusa), és lesznek, akik szerint ciki, és kerülendő az adott viselkedésforma, az előadójával együtt (pl. levettem a bélát wiw-ről, mert azt hallottam, tegnap rózsaszín hajjal mászkált az utcán pizsamában).

azazhogy teljesen jól, teljesen elfogadottan őrültnek lenni nem lehet, de hála a jó égnek, nem is kell. elég az, ha az ember lánya-fia elfogadja a maga bolondságát olyannak, amilyen, ugyanis bármily bájosan legyen is valaki tökhülye, amíg folyamatosan szorong efölött a tény fölött, nem élvezheti egy pillanatra sem a bolondság gyümölcsét, nevezetesen a számára kijáró szellemi szabadságot. ezért a szabadságért (már amennyiben nem küldi az embert szükségszerűen szeduxenes-lekötözős álompályára) pedig szerény véleményem szerint igenis megéri elviselni, hogy egyesek szemében úgymond ciki legyél - legalábbis én mostranság abban kezdek megnyugodni, hogy nekem megéri. ugyanis mióta kezdem elfogadni, hogy nemhogy nincs az az erőfeszítés, amivel gondolat- és érzelemvilágomat szépen szabályozott mederbe lehetne terelni, de nem is szükséges, hogy legyen, azóta a valamirevaló idegrohamaim száma már tényleg jelentősen lecsökkent. innen is lehet tudni, hogy az őrülettől való félelelem a rossz értelemben vett őrület egyik nagy hatásfokú generátora. natessék...

a jó értelemben vett őrületet úgy értem egyébként, hogy egyrészt engedi élvezni az 'elszenvedőnek' az időnként irrealitásba elfajzó érzelmeket/gondolatokat, amelyek gazdagságát meg sem közelíti egy spirituálisan is jólnevelt ember belső élete. az őrültnek elég behunynia a szemét, hogy csodát lásson, és ez már csak azért is remek, mert kevesebbet visz el a büdzséből a droghasználat. más szóval: a meglódult fantázia iszonyat nagy ajándék, mivel világok teremtését teszi lehetségessé, ezáltal megsokszorozva ezen csodás hely adta lehetőségeket. elég csak a komolyabb szerepjátékosokat megnézni, hogy megértsük - a játékban részt nem vevő kollektíva számára nem létező világnak a játékosok életében akár nagyobb is lehet a létjogosultsága, mint a valódinak. ez persze nem egy újabb spanyolviasz, csak egyszerűen szertném alátámasztani egy kicsit azt, hogy attól még, hogy egy összefüggésrendszer nem mindneki számára világos, lehet létjogosult. sőt, még olyan abszurd dolgok is felmerülnek itten, mint hogy minden valószínűség szerint kevesebben értik a kvantummechanikát, mint az anorexiát, holott az első az így valami komplex tudás csúcsa fele van, a másik meg egy testképzavaron alapuló, destruktív pszichózis. azazhogy ismét megindokoltam magamnak, hogy elképzelhető, hogy mindneki hülye, és csak nekem van igazam, hehe...

egyébként a gond ezzel nyilván nem is az én szubjektív igazságom viszonyulása bármihez is, hanem a fennálló kérdés, hogy mi tekinthető a leginkább igaznak az alapján, hogy hányan és pontosan kik tartják annak. a 'hányan' nyilván nem mérvadó, gondoljunk csak a mérgező H2O esetére. a 'kik' meg azért nem, mert továbbvezet ez a kérdés egy másikra: azok, akik igazságnak gondolnak valamit, milyen érdekből teszik is azt egész pontosan? ha mélységesen a dolgok mögé nézünk, hát sokszor ilyen lóvéügyek kerülnek előtrébe, vagy társadalmi népszerűség/elismertség, büszkeség, kaja, pia, szex. van persze, aki annyira mániákusa a ködösítetlen logikának, hogy tényleg csak úgy magáért szeretné tudni, hogy egy adott dologgal kapcsolatban akkor most mivan, de hát ezen arcok száma a korábbi kategóriák népességéhez képest elhanyagolható. meg sokszor azt mondják rájuk, hogy bolondok. na, ide jön a második natessék... aztán csodálkozunk, hogy rengeteg - türelmetlenebb? - nagy elme a világtörténelem során úgy döntött, hogy inkább marad magának.

napi tipp:

hát, van olyan, hogy esik az eső, és pont olyan az idő, mintha valaki egy szennyvízcsatorna tartalmát negyedórás előemésztés után hányta volna a világra, hogy ott rohadjon tovább. na, ahhoz, hogy az ember lelkiállapotja rendben legyen ilyenkor is, elég, ha megkeresi a megfelelő zenét a siralmas környzezethez, mert sokkal inkább megéri teljesen belefeküdni egy hangulatba, mint szánsájn-hepinöszt hallgatni 5 perccel azelőtt, hogy kilépne az ember az ömlő esőbe. az őszi nyákos időjáráshoz hidegen ajánlom a garbage i'm only happy when it rains c. opusát, zörgős januári éjszakákra pedig korlátrlan burzumfogyasztást javasolok.

érdekes dolog ez az önbecsülés. nemcsak abból a szempontból, hogy kinek mennyi van, hanem hogy személyenként is milyen nagy amplitúdóval változik az időben... az meg aztán különösen érdekes, hogy ezek a változások minek a hatására keletkeznek pontosan.

itt van például az egyik kedvenc mechanizmusom, amit rendszeresen megfigyelhetek a környezetemben, és mindig csaknem azonos módon játszódik le. az egyedi különbségek ebben a mechanizmusban olyan szinten elhanyagolhatóak, hogy azon kedves paciensek, akik ezt a jelenséget előadják, szó szerint ugyanazokat a mondatokat mondják, igen hasonló indokaik, konklúzióik, gondolatrendszerük és mélypontjaik vannak. talán az a leginkább személyiségfüggő, hogy kinél hogy néz ki a mélypontot kísérő roham kívülről.

nade mostmár tényleg leírhatnám, mi is ez a mechanizmus... arról az életvitelként élhető 'akkora szar vagyok, hogy nekem már mindegy'-jelenségről van szó, amely pont azért vicces, mert általában fiatal, omni-, vagy legalábbis polipotens emberek játsszák. az alapséma úgy néz ki, hogy paciens észreveszi, hogy egyes, vele nagyjából egyidős, és hasonlatos kezdeti feltételekkel rendelkező emberek hozzá képest nagyobb sikereket értek el; többet tettek le az asztalra, ha úgy tetszik. az doszt mindegy egyébként a paciensnek, hogy ez valóban így van-e, vagy hogy a nála sikeresebbek esetleg csak elenyésző hányadát adják a környzetében levőknek - a lényeg az, hogy ezen a vélt vagy valós érdembeli különbségen milyen szép, önigazoló mélydepresszióba lehet esni. ez a depresszió sokszor kifelé irányuló haraggal (pl. 'a szüleim hibája'), önsajnáltatással (pl.'nekem nem volt pénzem gitárra') indul, de az igazán profik már az elején levezetik, hogy ők a szarok, velük van a baj (pl.: 'tehetségtelen/lassú/buta/lusta vagyok'.), a többiek csak kicsit később. mivel egy idő után már arra lesz beállva a keresőképük, hogy ki miben teljesített jobbat náluk, a mélypontok egyre sűrűbbé válnak, majd folyamatos mélyrepülésbe torkollanak, melynek tipikus velejárója az, hogy a paciens nem tud teljesíteni, hogy sikeres lehessen, mivel tehetetlenné sokkolódott a sikertelenségétől. ennek következtében éldegélnek a környezetemben olyan huszas éveik elején-közepén járó, egyébként intelligens emberek, akik az adott tehetségük/eszük/szorgalmuk felhasználásával simán behozhatnák egy-két év alatt az összes, pár év enervált mélyrepülése alatt fölgyűlt, lemaradást, mégsem tudnak kiszállni az 'én nem vagyok jó semmire' gondolatkörből... mint hogyha onnantól kezdve, hogy egyszer már elbújtak volna emögé a fa mögé, többet már nem mutathatnák meg magukat. végülis hogy nézne már ki, ha kiderülne, hogy tévedtek? akkor már inkább reprezentálják tovább a 'semmiresejót', az a biztos.

egyébként hiszem, hogy ha elég idő eltelik, akkor rádöbbennek ezek az arcok, hogy attól még, hogy mondjuk 24-25, vagy akár 35 évesek, és még mindig nem tudják, mit is akarnak igazán ettől a remek életlehetőségtől, nincs vége a dalnak. csak még nem kezdődött el.

egyébként az a csodálatos az egészben, hogy ez a mechanizmus nálam is működik igen keményen, és tényleg elképesztő mértékű tudatosság kell hozzá, hogy az ember kihúzza magát belőle, és ne önmegvető szorongással élje meg bármely más ember sikerét. nagyon fontos a sztorihoz még hozzátenni, hogy szó sincs itt irigységről - sokkal inkább áhítatos tiszteletről beszélhetünk a paciensnél jobban teljesítő személye irányában.

persze, nem nehéz levezetni azt, hogy nem lehet a mindenben a legjobbnak lenni, sőt, általában egyvalamiben is csak egyvalakinek lehet, és az vsz nem a paciens lesz. azt sem nehéz felismerni, hogy nem minden érték van felismerve, ami létezik, sőt, még az értékrendek sokasága és notórius ellentmondása is megnehezíti azt, hogy bárkire rámondhassuk, hogy ebben, vagy abban úgymond 'jó'. azok vannak jó helyzetben e szempontból, akik valami rettenet egzaktul mérhető dolgot csinálnak, mint pl. az atléták. 9.97 sec, az 9.97 sec és annyi. a legtöbb ember azonban sokkal nehezebben mérhető dolgokban igyekszik sikereket elérni, ahol a megítélés sok szubjektív vélemény konszenzusaként jön létre. kiváltképp izgalmas lesz a helyzet, ha mélyen belegondolunk, hogy egy ember hány irányba kell teljesítsen. másképp szólva: könnyen lehet, hogy a világ legzseniálisabb matematikusa egy bunkó farok. és az is lehet, hogy neki ez jó.

az a gyanúm tehát, hogy az ember különböző tevékenységi irányai közti optimális energiamegosztásról lehet szó. mármint hogy az a frankóság, ha ez vkinek sikeredik. az optimum persze, mint matekzsenink esetében is utaltam rá, személyre szabott, mivel lehet, hogy józsinak elég, ha egész jól dolgozik, mellette figyelmes férj, jófej apa, becsületes barát és ráadásul az egyik legjobb pókeres a szombat esti kerületi partikon, míg bélát pont az elégíti ki, ha igenis megnyeri az eb-t 200 háton, és igenis bekerül az olimpiai csapatba - még akkor is, ha a sok távollét és edzés miatt családjával és barátaival nem törődhet különösebben sokat.

ez így mind szép, mint egy napsütötte, virágos domboldal, csak mondjuk elég kevés ember tudja magáról egyáltalán, hogy számára mi az optimális energiaelosztás, sőt a legtöbb embernek lehetősége sincs, hogy ilyesmit kikísérletezzen, mivel nem ő, hanem elsősorban a környezete határozza meg, hogy mibe mennyi energiát kell beleölnie ('az ember úgy él, ahogy tud'). az ilyen érzékeny széplelkeknél pedig, mint én, meg még mellészámítandó, hogy az érzelmi hullámvasutazás is eléggé fárasztó dolog.

mindenesetre az első lépés az, hogy amennyiben lehetséges, a paciens rájöjjön, hogy mi a számára megfelelő energiabeosztás. számomra a mostani tutira nem oké - a nagy világmegfejtés, meg az össze-vissza kínlódás viszi el a kraft tetemes részét. márpedig az efféle filozofálgatásból meg ömlengésből nem sok pénzt és társadalmi pozíciót lehet kovácsolni. fene a természetemet.

napi tipp:

frusztráló helyzetek felléptére tartsatok kéznél egy jó gondolatot, ami segít lecsapni az idegrohamot még a kilalakulása előtt, pl. valakinek/valaminek a képét, akit/amit szerettek, és a közeljövőben várhatóan élvezhetitek a jelenlétét. ha viszont már kialakult az ideggörcs, akkor valóban érdemesebb belefeküdni, és kiélni, mint küszködni vele. ha már úgyse tudod visszafogni, hadd ömöljön ki - jobb öt percet hányni, mint három órán keresztül visszafojtani, és esetleg utána hányni, mert nem sikerült.

hát a fenti kérdésre rövid válaszom az, hogy nem érdemes sehogy, még akkor se, ha nagyon viszket, kivéve abban az esetben, mikor éppen hasi műtétet végeznek rajtunk, így eleve szabad az út. Mivel azonban altatásban általában nem viszket semmink, ez is nonszensz.

a hosszú válaszom szintén az, hogy sehogy. az is tény, hogy nekem sokmindenem viszket, és a nagy része ilyen vékonybélszerű dolog, amolyan nemférekhozzáaproblémához-fajta. éppen ezért hagyom is a vakargatást, ez volna az égrengető újítás az életvezetésemben. most tartok ott ugyanis, hogy nem vagyok hajlandó tovább parázni semminemű valós vagy képzelt fogyatékosságomon, igazságtalanságokon, függőségeken és a kedvezőtlen időjárási feltételeken. és igen, még a pénzen se... akkor se, ha mostanság nagyon szar a lapjárás.

a legújabb megoldásötletem az, hogy innentől megteszem, ami alapszinten egy adott ügyben megtehető, és inkább mellőzöm az érzelmi involváltságot, mert anélkül a legtöbb dologban látványosan többre jutok. az alapszint pedig azért kell, hogy alapszint legyen, mert ha valamire rákattanok, akkor a többi szükséges dolog nulla inputot kap, vagy még el is veszek tőle, úgyhogy szertelenségemmel ismét csak bukom a globális szitun, bár lehet, hogy lokális csúcsokat állítok föl. azt is fontos volt felismerni, hogy kedves kis átlagéletem megvakarhatatlan viszketegségei pont az érzelmi függéseim különböző dolgok adott állapotától, mégpedig olyan dolgokétól, amiket nem feltétlenül tudok befolyásolni. persze van, aki ebbe a tehetetlenségbe ösztönből bele tud feküdni, és nem zavarja... hát most egy picit megpróbálkozom én is ezzel. nem tudom, meddig fog menni, meg hogy az alaptermészetemnek van-e egyáltalán ehhez a viselkedési mechanizmushoz bármi köze, de hát próba cseresznye, és az eddigi cseresznyék igencsak lárvadúsak voltak, úgyhogy nincs sok vesztenivalóm. szóval kalandra fel, kipróbálom ezt a take it easy dolgot... kicsit olyan kiskiszerelésű termékminta hangulata van a dolognak, de hát istenkém... már elegem van a drámázásból, a végletességből, és az ezeket rendre felváltó, mélységes ürességbe fagyasztó 'minden mindegy'-ekből annyira, hogy önként vállaljak fel egy kevés elszürkülést. végülis az esőre hajlós háttér megvan hozzá, és a divat egyik alapszabálya, hogy a megjelenés megtervezésekor figyelembe kell venni a várható környezetet is.

másik jó indokom is van erre az ízirájder-dologra. pédául ideje volna most már tényleg annyit foglalkozni másokkal, amennyit megérdemelnek. mondjuk továbbra is komolyan gondolom, hogy addig nem segíthetünk másokon, míg magunk is zavarodottak és zaklatottak vagyunk, de szeretni és odafigyelni anélkül is lehet, hogy egyesíteni tudnánk a kvantummechanikát meg a relativitáselméletet. bár ki tudja, kinek milyen igényei vannak... remélem, 530 nem ennyire fanatikus, vagy legalábbis nem párkapcsolatok terén.

napi tipp:

ha valamilyen okból kifolyólag arra lennél rákényszerítve, hogy brazil, mexikói, illetőleg argentin romantikus sorozatokat kell nézz, játszd azt, hogy lehalkítod a fejedben a hangjukat, és elképzeled, hogy magasröptű tudományos kérdésekről tárgyalnak, olyan pofával és olyan környezetben, amilyet épp a képernyőn látsz. ha elég gyakorlott vagy, és fel tudod venni a dolog ritmusát (azaz jó érzékkel be tudod előre saccolni, hogy melyik megszólalásuk mennyi ideig fog tartani), egész szórakoztató tud lenni a dolog... vagy legalábbis az adott epizód túléléséhez elegendő elfoglaltságot nyújt.

ezúton is szeretném reklámozni az ufómagazint, mint élvezeti forrást. egy ötszázasba kerül, és sokórányi felhőtlen szórakozást képes okozni bárki számára. a jelenlegi számból megtudhattam, hogy az ufók jelen voltak jézus születésénél, valamint mózes kőtáblákkal való ügyködéseit is nyomon követték. arról is felvilágosulhattam, hogy az emlékezetünk beleszáll a génjeinkbe, japánban vannak a virtuális helyek és az amerikaiak már antigravitációs ufótechnológiákat is fölhasználnak űrhajóik építésekor. fény derült arra is, hogy az ufók genetikai manipulációjaként jött létre minotaurus, a kentaurok, a tirannoszauruszok, a jeti, a chupacabra, tollaskígyó, a mexikói szitakötőember, valamint a teljes állatfejű egyiptomi istensereglet, köztük szobet, aki különösen hüllőszaurusz volt. az is tudomásomra jutott, hogy az alter-naiv térelméletben minden galaxisnak más a virtuális részecskefrekvenciája, és hát ha kialakul egy állóhullám burok, akkor poláris turbulencia jön létre, és mivel ez bárhol előfordulhat, az élet a galaxisok között is létrejöhetett. egyébként az ufók létezése mellett egyértelmű bizonyíték az, hogy az ensz dokumentumaiban nincs szó róluk. ez már csak gyanús, nem? mindenesetre nagy örömmel tölt el, hogy 530 kezembe adta a kulcsot ezen igaz látásmódhoz.

egyébként jól megvagyok. elfáradtam a héten, meg is borultam egyszer, de már erősen csökken az ilyesféle kiakadások időtartama, amplitúdója, és ritkábbak maguk a kitörések is. ez már csak azért is jó, mert energiáimnak sokkal nagyobb részét tudom értelmesnek tűnő dolgokra fordítani. persze elméleti szinten minduntalan felmerül, hogy van-e hosszútávon tekintve bárminek is értelme, de hát egyelőre jobban esik feltételezni, hogy a munkának, a kapcsolatápolásnak és az alkotói tevékenységnek van. mármint legalább annál egy kicsit több, mint lelkileg magatehetetlenné gyengülve feküdni egy ágyon, és bámulni a plafont, mivel úgyis 'minden mindegy'. egyébként is van egy erős sejtésem aziránt, hogy a megfelelőképp megélt 'minden mindegy' pont nem tétlenségre és izolációra kell késztessen, hanem cselekvésre. egyrészt, ha neked magadnak 'minden mindegy', akkor miért ne tehetnél olyat, ami másnak, legalábbis az ő fogalmai szerint jó? másrészt egy dolog biztosan van, ami univerzálisan jó/pozitív/kialakítandónak tartott csaknem minden kultúrában, vallásban és gondolatrendszerben, és ez pedig a szeretet volna. márpedig úgy szeretetet fogadni és nyilvánítani, hogy egy ágyon fetreng az ember egyedül, elég nehéz. márpedig olyan embert még nem láttam, aki valahol ne szeretett volna szeretni, vagy ne vágyott volna szeretetre, 'minden mindegy' életérzés, meg melléduma ide, vagy oda.

egyébként bizonyára van még pár ilyen interkulturális-interreligionális dolog, csak nyilván a szeretet a legkézenfekvőbb, a többit kicsit nehezebb megfogni. olyasmikre gondolok itt, mint páldául a teljességélmény elérésére való szándék. ez a teljességélmény is valami olyasmi alapvető igénye lehet az embernek, mint a szeretet megélése, sokan össze is kapcsolják a két dolgot valamilyen formában. magamra vonatkoztatva azt látom, hogy már csak azért is azért ki kellett alakulnia egy 'minden mindegy' állapotnak, hogy utána mozdulni bírjak bármiért is. hát a lelkierőt sem ingyen osztogatják, az tuti, és a 'minden mindegy' több lelkierőt ad, mint azt a kifejezés elsőre sugallná.

napi tipp:

urak! ha egy nap hazafele tartván az a gondolat merülne föl bennetek, hogy egy vörös rózsa megvásárlásával örvendeztetitek meg párotokat, akkor fontoljátok meg azt, hogy mennyivel jobban örülne annak (plusz mennyivel olcsóbb megoldás), ha erős fogadalom hatására fölhajtanátok a vécéülőkét pisilés előtt, és eképpen cselekednétek mindaddig, amíg csak fogadalmatokra emlékeztek! undorító dolog odaszáradt húgyot dörgölni, tényleg. ha esetleg ezt az apróságot eddig is megtettétek, akkor köszi, és vörös rózsa.

minden értelmes ember számára csontig lerágott téma a tolerancia. nagy általánosságban olyasmi gondolatokra bírunk jutni, mint hogy alapvetően toleranciát kéne tanusítsunk minden embertársunk iránt, egészen addig, amíg nekünk, illetve egyéb embertársaiknak kárára nem tesz. ez baromi szépen hangzik, csak éppen az van, hogy ez nem így működik, nemhogy azok körében nem, akik még életükben nem gondolkoztak ilyesmin, de még azok körében sem, akik őszintén hiszik magukról, hogy mivel ezt vallják, így is cselekszenek. a tapasztalat azonban az, hogy sok esetben hiperliberáliséknál is kibújik a szög a zsákból, ha a tettet nézzük, nem a szót.

vegyük például a rossz tapasztalatokból származó előítéleteket. tegyük föl, hogy minden ember, akit ismerünk, és pistinek hívnak, ritka nagy köcsög volt velünk szemben eddigi életünk során. nem csoda, ha ezek után húzódunk a következő pistitől, még azelőtt, hogy tanúbizonyságot tehetne róla, hogy köcsög-e, vagy sem - azaz előre intoleránsak vagyunk vele szemben. kicsit életszerűbben: én sem fogom többet kitenni a pénzemet egy úgymond rosszarcú ember elé, még akkor sem, ha konkrétan ő még sosem lopott tőlem. és azt kell mondjam, hogy sorry, nem engedhetem meg magamnak, hogy mindenki mániákus és álszent tesztelgetése miatt ne tudjak túlélni.

a másik gond ezzel a fent emlegetett, szószékekre kívákozó sablonmondattal, hogy nincs róla szó benne arról, hogy az illető ember, mikor kárt tesz, akkor tudatosan teszi ezt, vagy csak simán hülye, esetleg egyéb handycapje van. azaz tegyük föl, hogy pistike nem azért dobja el lazán az összes szemetét az utcán, mert imád környezetszennyezni, hanem mert nem volt szülői mintája egyébre, vagy túl buta volt, hogy felfogja mondjuk az iskolában a témában elhangzó szentbeszédeket (már amennyiben voltak ilyenek), az pedig, hogy magától jusson arra a következtetésre, hogy ezt nem kéne tennie, értelmi képességei folytán teljesen elképzelhetetlen. ez esetben pistike nem hibáztatható, ő csupán a kor és a véletlen áldozata. ettől függetlenül eldurran az agyam, ha valaki így viselkedik, és akkor is rosszallást érzek, ha ordít az emberről, hogy tudati szintje alig haladja meg egy tengeri algáét.

hát, ha már csak ezzel a két kis nekifutással is aláástam a gondolatban magamról kialakított liberális-glóriás képet, igazán jöhet még egy kis ráadás. rájöttem ugyanis az utóbbi pár napban ért tapasztalatzuhatag okán, hogy amivel szemben a leginkább intoleráns vagyok, ami teljesen ki tud készíteni, és amiért csípek-rúgok-harapok, az maga a mások részéről tapasztalt intolerancia. azt hiszem, hogy ezt a gondolati inkonzisztenciát csak úgy tudnám feloldani, ha képes lennék tolerálni az intoleranciát. azaz mindenkit elfogadni olyannak amilyen, nem csak egy-egy barátnőm hisztijét ideértve, hanem mondjuk azt is, aki épp szétver, mert zsidó/néger/cigány/keresztény/arab/sapkás/nemsapkás vagyok. nagy feladat, asszem csak olyasfajta fószereknek sikerült eddig, mint jézus, vagy buddha, de hát fiatal még az idő; a végén még sikerül. mindemellett, mivel nem óhajtok vallást alapítani, miután ezt elértem, az életképességem megóvása érdekében határt kell szabnom abban, hogy a velem szemben fennálló intoleranciát milyen szintig érdemes viselni, mikortól van értelme a védekezésnek, és milyen formában. ugyanis elfogadás ide vagy oda, nem azt tartom sorsomnak, hogy minden vadbaromnak én legyek a gumiszobája.

napi tipp:

hölgyek! ne higgyétek, hogy attól, hogy kiszedetitek a szemöldökötöket, aztán egy pornósztáros ívű csodát tetováltattok oda helyette, szebbek lesztek, amennyiben amúgy 130 kiló fölött vagytok, és nem átallotok ennek ellenére topban megjelenni. azt is jó tudni, hogy az alapozóval lekent, orbitális méretű pattanás az nem úgy néz ki, mint ha nem lenne ott semmi, hanem úgy, mint egy alapozóval lekent orbitális méretű pattanás.

az a stájsz, hogy nem megy nekem ez a pofonegyszerű linearitás, és mindig, mindenben azonnal nagyságrendet akarok ugrani. ez sokkal fárasztóbb, mint egyszerűen szépen haladgatni előre, másrészt nem egy frusztrációnak termékeny forrása. az ember egészen zseniális módokon tudja szivatni magát - teljes mértékben elég egy szorongásban leélt élethez annyi, hogy megszokásból egy hajszállal mindig többet várunk el magunktól, mint amire képesek vagyunk. ez egy olyan dolog, amiről tutira le kéne szoknom.

valahol már nagyon közel vagyok ahhoz, hogy megfejtsem magam. ha mást nem, legalább azt világosan látom már, hogy az eddig történtekből mi mennyire van megemésztve: azok a részek például, amik egyszerűen nem akarnak az eszembe jutni, és még akkor is nehezen, mikor tudatosan próbálom előhívni az emlékképeket, vannak a legkevésbé feldolgozva. a legáltalánosabb tudatállapotomban egyszerűen tagadja az agyam a létezésüket, vagy ha mégis sikerül behívni valamit, akkor olyan érzetem van, mintha filmen láttam volna, vagy mintha nem velem történt volna. ez tipikusan vonatkozik m-re és a hozzá kapcsolódó élményekre. ha nagyon akarom, akkor vissza tudok emlékezni dolgokra, de annyira nem tudok még mit kezdeni az egésszel, hogy egy-egy ilyen visszaemlékezés nem több egy diavetítétésnél. ez idővel nyilván változni fog, és feloldódik az összes m-hez köthető görcs, csak hát mindig fáradtnak érzem magam, amikor belegondolok, hogy milyen sok dolgom van még. nem igazán örülök ennek a sok handycapnek - a franc akar az energiáiból bármennyit is a múlt emésztgetésére fordítani, mikor annyi minden tennivaló van még...

például mostanában majd szértvet az alkotási vágy. és szerencsére ennek vannak eredményei is... persze, a világot nem váltottam meg, de azért csinálok pár dolgot, aminek úgy hiszem, tényleg van értelme. egyrészt a szakmai részen egyre okébbnak tűnik a helyzet. messze nem érzem már magam olyan elveszettenek laboratóriumi körülmények közt, mint mikor először próbálkoztam a laborpatkánykodással. sőt, egyáltalán nem tudok már izgulni amiatt, hogy esetleg valamit nem tudok megcsinálni. ha valami gond merül fel, kigondolkozom szépen, hogy mi legyen, és kész. ha nem megy valami, kérdezek, és egy csöppet sem szégyellem magam érte, hogy valamit nem tudok. elég vicces, hogy pont a tökéletességről való lemondás vitt közelebb a tökéletességhez. az alkotási energiám zöme azonban tény és való, hogy írásban és zenében nyilvánul meg, nameg a tömény hülyeségben. az egyáltalán nem biztos, hogy jó is, amit csinálok, de abból a szempontból ez tökmindegy, hogy az alkotói attitűd az, amiben a legjobban érzem magam. és innentől kezdve clint eastwood (is) bekaphassa. ha nekem így jó, hát akkor így jó, maximum nem vagyok egy rúzsa magdi, vagy egy bartis attila... kit érdekel? édesanyám azt mondta annakidején, hogy ő sosem akart más lenni, mint egy százhuszadik senki. és hogy tulajdonképpen ez sikerült is, és ő ezzel teljes mértékben elégedett. hát most vagy nagyon speciális humora volt, vagy tényleg képes volt ekkora bravúrra, és lazán elfogadta, hogy semmiben nem különleges. remélem, egyszer nekem is sikerül ez. néha úgy érzem, hogy elfogadtam a dolgot, de sokszor fölmerül, hogy esetleg mégiscsak van bennem valami plusz, vagy hogy lehet, hogy nincs, de nem sok értelme van egy százhuszadik senkiként létezni. persze ilyenkor el lehet gondolkozni azon, hogy egy százhuszadik senki is lehet különleges, csak éppen nem a nagyközönség számára. másrészt a nagyközönség ízlése művészet tekintetében hozzávetőleg egy értelmi fogyatékosénak felel meg, úgyhogy mikor a gondolkodásban ennél a résznél tartok, jövök rá, hogy már megint a saját farkamba haraptam. elképzelhető, hogy anyámnak igaza volt, és kész: nem számít, hogy ki vagy, mi vagy, a lényeg az, hogy azt el tudd fogadni. a többi meg már megy magától.

elég sokat elmélkedtem ezen blog névkódolásáról. az eddigiek (wangmo, cybstorm, kcr, tanárúr stb.) kb. egyértelműek, viszont az életembe újonnan belépőknek is blognevet kell adjak, plusz a régieken is változtatnom kell helyenként. ha van nekik olyanjuk, akkor eléggé adja magát a művésznév (sacrun, corun, vyrn, blabla), viszont egyvalaki esetében nem szeretném a művésznevét alkalmazni. az ő neve 530nm lesz, azt hiszem, nem nehéz rájönnie, hogy miért. mindenesetre  tulajdonságait  tekintve elnevezhetném 'türelemnek' is, csak az sehogy nem szól... mindenesetre mázlista vagyok vele, az fix. remélem, egy idő után frankó leszek, és ki is érdemlem az ajándékot. törekszem rá.

napi tipp:

tudjátok, régóta foglalkoztat, hogy miért is nincs olyan multifunkciós tisztítószer, amiek elviselhető szaga van. a multifunkciós alatt azt értem, hogy leviszi a zsírt, a vízkövet, a rozsdát, és fém- kő- fa- és zománcozott felületekre egyaránt alkalmazható. az elviselhető illatosítás alatt pedig azt értem, hogy amire rányomatod, annak nem lesz tőle klotyószaga. sokáig lehetetlennek tartottam ezt, mígnem a pronto meglepett eme zseniális termékével. a jázminillatú pedig azért különösen jó, mert nem csak hogy nem büdös, hanem kifejezetten jó illata van. ki hitte volna?

valahol tiszta hülye vagyok, hogy folyton a halálról gondolkodom. odáig még értem magamat, hogy tudatosan megtörtem a tabut, és egyáltalán mertem integrálni a fogalmat a világképembe, de önmagában ez nem indokolja, hogy ilyen sokat foglalkozzam vele. lehet, hogy kiöregedett emo-s vagyok?

azt gondolom egyébként, hogy szerelmes vagyok. és azt is gondolom, hogy gáz az, hogy mostanság már minden, amit mondok/írok/teszek, erősen kíván egy idézőjelet. az eddig történtek után egyszerűen nem tudom magam és semmi mást sem komolyan venni: tudjátok, én vagyok a lány, aki idézőjelben létezik... ez elmehetne kispál dalszövegnek is akár...

valahol nem értem, hogy miért kell nekem folyton az ilyesfajta abszurditást keresni. pontosabban miért találok mindig rá - vagy miért talál meg mindig engem. a másik fele meg az, hogy miért is nem tudok leállni ezzel a létértelmezés-dologgal... tök fölösleges, mivel objektív nézőpontot, mint létező, nyilván nem érhetek el, úgyhogy már csírájában megette a fene az egészet, csak magamat pörgetem túl... akkor minek gondolkodom egyáltalán? talán egy pöttyet jobb időtöltés, mint a kinevetavégén, de valahol ugyanaz.

nade hagyjuk a pocsolyasekély mélyfilozófiámat, és beszéljünk a lényegről, azaz arról, hogy momentán mit érzékelek valósnak. hát többek közt továbbra is azt, hogy szeretnek, és szeretek. darklight sajnos pécsen kapott csak munkát, következésképp sokat leszek pécsen... azt hittem, hogy madagaszkár van messze, de rá kellett jöjjek, hogy pécs is baromi messze van... mindegy, ha kuala lumpurba menne, oda is utánamennék, hogy meglátogassam. egyébiránt meg jó újra 'barátok közt'... nem is tudják, hogy egy fél szóval mennyit tudnak adni, illetve, ha tudják, akkor minden tiszteletem a szerénységükért. lehet ezt a segítés-dolgot is szépen csinálni.

néha egész úgy tudom látni, hogy meg fogok tanulni élni. persze vannak pillanatok, mikor kétségbeesem, de nem ezek a meghatározóak. lehet, hogy inkább 'mázlista' kéne legyen a nickem... ennek örömére abba is hagyom a szellemi hátvakarászást, és gyakorlok inkább, ha már van miért...

napi tipp:

ha nem undorodsz a curry-től, akkor a hús- vagy zöldséglevesbe tegyél egy kicsit a vége felé belőle - gyönyörű színe lesz tőle a lének. mindemellett igen egészséges dolog is a curry, mivel sárga. ez annyit jelent, hogy delokalizált elektronszerkezete van, azaz befogja az oxidatív szabadgyököket. ez mind az öregedés hátráltatására jó, mind a rák kialakulásának megelőzésére. persze, ez ilyen cseppatengerben szintű dolog, de szerencsére ez az anyag még finom is.

ha az ember elméje el van eresztve, és csak úgy gondolkodik bele a világba, akkor meglehetősen könnyű olyan következtetésekre jutni, amik birizgálják az igazságérzetet. ilyen például az általunk kedvelt dolgok szükségszerű megszűnése. most, hogy millió dologgal kapcsolatban lekártyáztam már magamban a megfelelő köröket, fogom föl, hogy mekkora szó is az, hogy 'elfogadás'. nem 'beletörődés', semmi negatív felhang, semmi önsajnáltatás. egyszerű elfogadás. elfogadása annak, hogy láttad, látod, és a végsőkig látni fogod, ahogy az elmúlás vigyorog rád a világból a maga ezernyi aspektusában. egy idő után, ha nem akarod, akkor is észreveszed. integet, hogy meglásd, és barátok legyetek. akinek sikerül ezt a barátságot megkötnie, annak tényleg zokszó nélkül lepucolom a lábáról a koszt. aki pedig még mindemellett szeretni is tudja ezt a világot, annak a lábát meg is csókolom.

más: régebben olvastam egy elég rossz cikket arról, hogy ki hogyan definiálja a felnőttséget. a tisztelt szerzők csak olyan szintekig bírtak benne eljutni, mint anyagi függetlenség, saját lakás, férj-feleség balhé, blabla. ebből még nem tanultam sokat, de annyiból jó volt ezt a pocsmadékot olvasni, hogy én is feltehettem magamnak a kérdést, hogy számomra mi a felnőttség. arra kellett jussak, hogy az, amikor már te választod meg, hogy kinek vagy hajlandó megfelelni, és nem a helyzet szüli az ilyesfajta viszonyokat (szülők). ezek után nyilván feltettem azt a kérdést is, hogy vajon én magam felnőtt vagyok-e. csöppet sem meglepő módon arra jutottam, hogy igen is, meg nem is. nesze nekem konkrétum... szóval alapszinten igen, felnőttnek tartom magam: gyakorlatilag senki nem mondhatja meg nekem, hogy mit csináljak és mit ne; az értékrendem kialakításáért is teljes mértékben én vagyok a felelős, mivel az én tudatom szűrőjén kell átjutnia a beépülésre kerülő dolgoknak, mindemellett meg próbáljon meg valaki mirelit igazságokat lenyeletni velem - meglátja majd, hogy milyen fárasztó meló is az... a háttérben viszont mindig munkál a megfelelési kényszer, csak épp tudatosan elnyomom. valahol ezt természetesnek érzem - nem egy őszülő embert láttam már, aki amiatt szenvedett, hogy a leélt élete nem áll/állt volna meg az anyja és/vagy apja előtt, mint elismerendő, értékes élet. hogy mi a francnak is akarunk mi folyton fiktív személyeknek megfelelni? hát, itt a feladat a pszichiátria számára. elméleti szinten tiszta hülyeség ez az egész gyermeteg megfelelési kényszer, és mégis létező dolog, sőt, igen meghatározó csaknem mindannyiunk életében. hát sajnos... ez is egy újabb példa arra, hogy mennyire nem logikus, ahogy élünk, érzünk és cselekszünk. hoppá.

egyebként az ilyesfajta morózus gondolatkörök pörgetésétől eltekintve igen jól vagyok. sőt, még ezekkel együtt is. azt hiszem, iszonyú mázlim van mostanában... tisztára úgy néz ki az ábra, mintha szeretnének és törődnének velem... a végén még kiderül, hogy tényleg. az a szép az egészben, hogy nem érdekből, nem egy meghatározott céllal, nem anyagi javak reményében (tőlem anyagi javak - hehe) csinálják, hanem csak úgy; csak azért, mert emberek, és én is ember vagyok, és szeretjük egymást, a hibáinkkal együtt... mert ez az emberi lét legalább arra jó, hogy ezt megtehetjük. ez frankó dolog. ha valamiért, akkor az ilyesmiért van értelme.

napi tipp:

na az van, hogy többféle színben kapható a domestos, és a színkód nyilván a cucc illatosításával kapcsolatos. én azt hittem a sárga flakonosra, a citromosra, hogy büdös. aztán kipróbáltam a zöld flakonos fenyőillatút, és rájöttem, hogy az a büdös. később volt szerencsém a piroshoz is, ami ilyen so-so, míg végül megtudtam, hogy milyen is az, amikor valami úgy igazán 'atlantic fresh' (kék flakon). hát azt kell mondjam, hogy inkább megnézem együltő helyemben az isaura első négy epizódját, mint hogy még egyszer azt használjam... szóval ha lehetőségetek van rá, citromosat (sárga) vegyetek!

hát ismét sziasztok, meg szia én... úgy döntöttem, hosszas kihagyás után folytatom áldatlan tevékenységem, a blogolást. végülis miért ne? egész jó érzés valahol teleszemetelni a netet szánalmatos érzelem- és gondolatmorzsáimmal. tudjátok, erősíti a közösséghez tartozási érzetemet. az occam-elv meg le van szarva.

az eddigiekről és a kihagyásomról: a mélyrepülés sokmindenre jó. főleg, ha kollektív. ilyenkor a pilóták megmutathatják egymásnak az emberi természet sminkeletlen, késő esti arcát, lenyúzva a húsról a bőrt, csontról a húst, és így tovább, egész addig, míg a psziché minden strukturáltsága eltűnik, és marad pár vegytiszta alapérzelem. aztán az ezek megélésére szánt energia elfogytával már az sem.

ez elsőre talán még melodramatikusan is hangozhatna, ha nem volna a folyamat végére az érzelem-dolog ténylegesen nullhalmaz, ami önmagában nem szomorú, csak egyszerűen semmilyen. hogy ez az érzelmi lenullázódás értelmezhető legyen, azaz be tudjuk illeszteni röhejesen és feleslegesen dualista rendszerünkbe (jó és rossz? muhahaha...), akkor inkább jól végződött ez az egész, zárt ajtók mögött eltöltött életszakaszom, mint rosszul: van egy tiszta papírom, mögötte rengeteg teleírt oldallal. mint kiderült, a golyóstollban is van még kraft. tökéletes kezdete egy újabb fergeteges partinak.

a teleírt oldalakról csak annyit, hogy mivel nehéz volt a lecke, és én sem érdemeltem az elmúlt időszakban kettesnél jobbat, úgy általában van kedve a fenének olvasgatni őket. sőt, leginkább felejtésért kiáltok, mikor a pszichothrillerbe illő emlékképeim kérlelhetetlenül felpoppanak, egymásra halmozódnak, megőrjítenek, és én nem tudom leállítani ezt a matiné-diavetítést. ilyenkor hirtelen távol kerülök mindentől, és ismét semmi közöm semmihez. ez elég szar, de a roham elmúltával mindig rá kell jöjjek, hogy egyrészt nem igazán van mód felejteni, másrészt amilyen hülye vagyok, egy táblatörlés után képes lennék még százszor elkövetni ugyanazokat a hibákat. azt meg inkább nem.

azt hiszem, tényleg sokat tanultam. szarkaláb is lett mellé. sebaj. lehet, hogy ez a szexepilem, ki tudja? mindenesetre már sokkal kevesebb elvárással megyek neki bárminek. tulajdonéppen csak annyit kérek, hogy embernek nézzenek, és akként viselkedjenek velem, mint ahogy minimum ezt én is megadom másoknak. a többi ajándék. lehet neki örülni. hát gyertek, örüljetek velem...

a gyakorlatiak: a korábbi blogom címe: lilijan.freeblog.hu. nem olyan érdekes egyébként, ráadásul kifolyik a szemed a designtól... azt is kitaláltam, hogy írást, zenét (vers, próza, felvétel) nem teszek ide, mivel úgyis felrakom az olvasásra/hallgatásra érdemeseket ide: www.prae.hu/prae/portfolio.php.

napi tipp:

az a lényeg, hogy fémfelületeket semmiképp ne próbáljatok meg cif-fel tisztítani, mert az összekarcolja! az is igaz, hogy bár rá van írva, hogy ne cselekedj eképpen, a domestost nyugodtan ráöntheted a zománcra - nem marja az szét, csak fertőtleníti. sőt, ha rajta hagyod öt percig, dörgölés nélkül, egy öblítéssel lejön a legundorítóbb dzsuva is.