hát sajnos...

a dolgok rendszeresen eltűnnek, amikor pedig éppen megvannak, akkor olyanok, mintha nem lennének. így van ez ezekkel a dolgokkal mindig. ez persze lehet, hogy csak amiatt van, hogy a realitásérzékem iszonyú széles skálán mozog, és gyors ütemben változik. az egyik pillanatban pontosan vágom, hogy merre van a hány méter, és megfontolt értékítéletet tudok mondani csaknem bármivel kapcsolatban, amiről rendelkezem megfelelő mennyiségű információval ahhoz, hogy fogódzót találjak az ügyön, máskor viszont olyan szinten nincs közöm semmihez (még magamhoz se), hogy az már félelmetes, és ezzel sok bajt okozok másoknak.

najó. túlélik, persze, de hát azért csak nem kéne ezt művelni, főleg, hogy az egésznek nem az az alapja, hogy bárkivel komolyabb bajom lenne: szeretem a barátaimat, 530-at, a családomat. nem velük van bajom, hanem magammal. a gond csak az, hogy amikor elutazom irreáliába, akkor annak általában öngyűlöleti roham a vége, amitől nem csak én szenvedek, hanem a környezetem is.

hihehetlen fura, hogy időnként az ember milyen szinten nem tudja magáról, hogy valójában milyen. még mindig koppanásig tud esni az állam, mikor valaki jellemez engem nekem, vagy más úton-módon jut vissza hozzám, hogy xy milyennek tart (meglepő módon ez utóbbiakban kevesebb a köszönet... hát sajnos...). egyszerűen gyökeresen másnak élem meg magam belülről, mint ami másoknak lejön. ennek egyik nyilvánvaló oka az, hogy bár első blikkre olyan nyitottnak tűnök, mint a non stop ábécé,  egy szintre csak nekem van belépőm. nem olyan régen újult ki ez a gyökérségem. gimi vége felé és az egyetem első pár évében nem volt jelen, aztán most megint itt van.

nem tudom egyébként, hogy mit őrizgetek olyan rettentő nagyon a lelkem legmélyebb mélységein. valószínűleg ugyanolyan szánalmas kis ego-morzsák, álmodozások, önsajnálatok, szorongások és szentimentalizmusok vannak ott, mint a köznapi embereknek úgy általában. semmi új és semmi sok. akkor meg minek úgy védeni? hogy ne kerüljek úgymond cikibe az emberek előtt? egyrészt kerülök én anélkül is, másrészt a rendszerszerűleg kiújuló öngyűlöletem (ami a legmélyebb mélységek része) egy idő után mindenki számára ismeretessé válik, például mert ezt nem tartom titokban, pedig hát eléggé ciki, ha akarom. szóval visszatérve: itt van a szög a zsák fejébe elásva, vagy mi. azaz: nem fogok tudni úgy segíteni a környezetemen, ha időnként megfekszem attól, hogy mekkora foshalomnak tartom magam. szép elmélet, nem? még a buddhizmus négy alapgondolatában is benne vagyon ez foglaltatva, ha némileg közvetetten is. hát... tudtak valamit azok a kopasz csávók, az biztos.

az meg külön érdekes, hogy most éppen semmi bajom nincs semmivel, magamat is beleértve, sőt, nyugi van, pedig ma sem váltottam meg a világot. ki érti ezt?

napi tipp:

nem is olyan rossz ez az amerikai diszkópop. most például már második órája britney spearst hallgatok, és nagyon nehéz közben nyomorultul érezni magam. így hát instant hangulatjavítónak javasolnám a britney legújabb slágerét, a womanizer címezetű számot. két-három hallgatás után már elkapott, sztem van olyan jó, mint a toxic (az volt az eddigi kedvencem, és azt is javaslom hallgatásra). szóval hallgassatok diszkót, ha otthonmaradt a rózsaszín szemüveg... diszkógömböt és ezüstszínű latexrucit mindenkinek!