nemrégiben egy heves és meglehetősen egyoldalú vita alapján rájöttem, hogy bizonyos esetekben nem is olyan rossz dolog, sőt, hasznos, ha valakik nem egymással, hanem csak egymás mellett élnek. ez konkrétan olyan körülményekre vonatkozik, amikor egyszerűen semmi köze egymáshoz az egy helyen élőknek gondolkodásmódjukat, érdeklődésüket, érzelmi beállítottságukat, foglalkozásukat, hobbijaiukat, politikai nézeteiket tekintvén. eddig azt hittem, hogy ez probléma, pedig probléma a fenéket: nincs ezzel semmi baj, ezen nem kell fölöslegesen rágódni, szép csendesen egymás mellett kell élni. Esetleg, ha a másik fél nem akar toleranciakreditet pazarolni, azaz egyszerűen nem látja be, hogy miért nem vagy olyan, mint amilyennek ő szeretne, hogy legyél, akkor bizony egy kicsit el is kell neki játszani, hogy az van, amit akar. egyszerűbb, és kevésbé fárasztó, mint felvenni a fonalat. jó az a fonál ilyenkor ott ahol van, úgyis csak kötélhúzás lenne a vége.

egyszerűen vannak olyan emberek, akik nem változnak, nem is kevesen. nem tudnak, és/vagy nem is akarnak változni, akár működött a magánreceptjük az életre, akár nem, és bár lehet idegesíteni magunkat ezen, de a ez eleve csak ronthat a helyzeten. az ilyen ember nem változik, ha hupililát cigánykerekezel f-mollban, akkor sem; nem és kész. ennek tudatában látszólagos alkalmazkodáshoz kell folyamodni. látszólagos alatt azt értem, hogy bár néha borzasztó, mikor nem tudjuk elmondani, hogy mi van bennünk valójában, néha nagyon is hálás dolog az, hogy a lélek és a gondolatok nem láthatóak külső szemlélő számára. mikor kérlelhetetlen kürnyzetben vagyok, világom határait ilyenkor a saját határaimmá redukálom, és befelé létezem. nem megy ez másképp, de csak most először érzem igazán, hogy ez nem baj. tulajdonképpen így is ugyanolyan jó - ha már másképp úgysem lehet. én tudom, mit gondolok és érzek, és emberi mivoltunk egyik legnagyobb ajándéka, hogy ezt nem veheti el tőlem senki. tudom, amit tudok, és ez mindig az enyém marad, fel sem fogtam eddig, hogy ez milyen gyönyörű dolog.

régebben úgy gondoltam, valahogy homályosan ebből a gondolatkörből kiindulva, hogy teljes értékű, csodálatos életet tudnék élni tökéletesen egyedül. persze ez a tinédzserfatalizmus kiveszett belőlem egy idő után, és pont az ellenkezőjébe csapott át, a korábban fejtegetett végletes ragaszkodásba, ahonnan most ismét elindultam visszafelé. remélem, egy idő után ez beáll valami jó szintre, és megvalósul az, hogy olyan formában és kontextusban éljek, ahol nem kell kényszermegoldásokat alkalmazni a másik elviselésére, ahol éppúgy tudok mással/másokkal együtt lenni, mint teljes magányban. ehhez mindössze annyi kell, hogy újra megtanuljak békével befelé létezni (és nem olyan vad, önemésztő módon, mint m-mel való együttélésünk során voltam kénytelen), valamint másokkal száz százalékosan létezni. Ez utóbbiban is meglehetősen gyenge vagyok, mivel sokban még magamnak is hazudtam - hogy láthatták volna akkor a környezetemben levők, hogy valójában mi van bennem? jóval inkább az emberek mellett voltam ezáltal, mikor velük voltam éppen, és az a szép, hogy még csak nem is tudtunk róla. a félelem olyan kérgeket vont rám szép lassan, hogy teljesen betokozódott valami lényeges. hát, remélem, lesz lehetőség a kérgek lefejtésére.

igen, erősen bízom benne, hogy lehetséges kimászni a pszichés slamasztikából. végtére is süt a nap, illatosak a virágok, csivitelnek a madarak, szól a zene, és még internet is van. sokkal nehezebb lenne ilyen optimistának lenni egy mínusz tizenöt fokos, hófúvásos téli éjszakán, amikor az ablak alól befütyül a szél, és minden reménytelenül sötét és hideg. minden tiszteletem a hős északi népeknek. mondjuk tudtommal elég jól fogynak arra az antidepresszánsok.

napi tipp:

depresszió ellen tényleg nagyon jó ám a napsütés. nem tudom, hogy a D-vitaminhoz van közve, vagy valami máshoz, de ha kint süt a nap, és rajtaütésszerűen rátok jön a borongás, akkor zúzzatok ki egy kicsit az égnek alája, mindjárt szebb lesz minden ronda. ha meg nem süt, kapjátok fel az e célra tartogatott hosszúujjú tiesto-s pulcsitokat, és irány a szoli. a hosszú ujj azért fontos, mert abban kevésbé látszik, ha nem vagytok kigyúrva, kigyúrtak számára persze opcionális.