hát sajnos...

'egyedül jobb' - ezt az univerzális okosságot már turbócsaj legkorábbi szerzeményének címéből is ismerhetjük, de most nem általános jelleggel használom. egyszerűen csak van, amikor egyedül jobb, és most velem épp ez történik.

ez nem azt jelenti, hogy társaságban kényelmetlenül, vagy kifejezetten rosszul érezném magam, sőt: van pár ember, akinek a közelségéhez szinte mindig van hangulatom, és bármelyikükkel tölteném is most együtt az időmet, minden valószínűség szerint elvolnánk mi tetszetősen. ennek ellenére most valahol örülök, hogy inkább csak magam vagyok; hogy visszahúzódhattam egy rövid időre a saját kis territóriumomba. ez a felségterület nyilván nem fizikai értelemben értendő: amit térben magaménak nevezek, az továbbra is csak a bőrfelületem által határolt, másfél köbméternél nem sokkal nagyobb, ráadásul belekkel meg egyéb gusztustalanságokkal kitöltött térfogat, és semmivel nem több. ez a territórium inkább a külső behatások által csak elszórtan, vagy egyáltalán nem penetrált tudatrészemet jelenti. jólesett újra felfedezni a tényt, hogy igenis van még ilyen, azaz  olyan, hogy 'egyedi én', a hozzá fűződő tulajdonságok, törekvések és vágyak egy meglehetősen specifikus körével egyetemben. persze hosszútávon nyilván nem szeretném, ha az egóm körül forogna a világ, de azt hiszem, az 'én' széttöredezése és a tudatos egofeloldás közt azért van némi különbség, így tud örömteli lenni most az 'egyedi énemre' való ismételt rátalálás.

hiba volt ennyire függőnek hinnem magam másoktól. ez a szeretetemen persze szemernyit sem kissebbít, csak egyszerűen már megint túlságosan hajlamos voltam mások értelmében létezni; egy másokkal való közös projekcióként megélni magam, teljességgel elfelejtvén, hogy mindentől és mindenkitől függetlenül is 'vagyok'. ez vicces annak tekintetében, hogy milyen sokáig üzemelt ez a biztonságérzetet és koherenciát teremtő középpont... és hogy aztán milyen gyorsan veszett el, hogy helyet adjon pár rettegéssel töltött hónapnak. ebben az utóbbi idószakban ugyanis a korábbi kváziszilárd 'lilijan-fogalom' elvesztette a tulajdonképpeni tartalmát, azaz attól féltem, hogy a sallangon és az utócsengéseken kívül nincs is igazán semmi, amire helyesen alkalmazhatnám az 'egyedi én' kifejezést.

az ez elől való menekülés legkézenfekvőbb eszköze az volt, hogy másokon keresztül definiáltam magam, túlzott kötődésekbe bogozva a kapcsolatokkal amúgy is dúsan átszőtt magánéletem. ez nem egy ritka reakció az önkeresés sokaknál felmerülő problémakörére, úgyhogy nem is tudok olyan hóttkomolyan ejnyebejnyézni magamnak ezért. kicsit rossz perspektívából láttam a dolgokat, van ilyen... legalább amikor már nem lehetett tovább halogatni a színfalak mögé tekintést, még mindig találtam ott valakit, és az illető köszöni szépen - nincs is olyan rossz passzban. navégre.

napi tipp:

minél inkább azt hinnéd, hogy már mozdulni sem tudsz a téli fáradtságtól, a délutánt uraló sötétségtől, a sárgás lámpafénytől, a nehéz téli kajáktól, a fűtés álmosító percegésétől, a színestévé karácsonyi nyugireklámjaitól, és minél biztosabb vagy benne, hogy tényleg nincs fizikailag erőd semmihez, annál valószínűbb, hogy a tökéletes megoldás arra, hogy ismét aktív szintre hozd magad egy jó adag sport lesz. igen, az a fajta, amikor szétizzadod magad, az izmaid oxigénért könyörögnek, a pulzusod meg a plafonra kenődik a nyáron konyharuhával levadászott szúnyogok mellé. könnyen tesztelhető hipotézis, de elárulom: megéri.