hát sajnos...

úgy látszik, most picit fölfele kanyarodik hullámvasút-életem vonalvezetése. a gyanú eléggé megerősödött bennem az irányban, hogy ehhez valóban szükséges volt egy mélypont. a dolgokat meg kell élni, majd ki kell adni, ki kell okádni magunkból, mert a moslékot nem szabad benntartani. az előbb-utóbb úgyis utat tör magának, de addig is csak mérgez. maga az okádás aktusa egy mélypont (nem tudom, ki hogy van vele, de én hányás közben kivételesen rosszul érzem magam), mégis át kell esni rajta. kezdtem is ezt azzal, hogy valóban ásítottam egy akkorát, hogy azt se tudtam könnyezzek-e bele, vagy ne, de megérte: a testem jelzett, hogy részéről ő föladta, ha a továbbiakban is szeretném, hogy működjön, akkkor kössünk kompromisszumot. szóval egy kicsit próbáljam meg kevésbé kikészíteni, és ez esetben ő ezt meghálája azzal, hogy megteszi, amit akarok, és nem émelygek, szédülök, remegek és gyomorcsikarok folyton. nem is rossz üzlet. ez a jelképes fizikai mélypont valamelyest még jól is esett: én kiütöttem a testem, ő meg engem. ezt lepofozkodtuk, most lehet elkezdeni értelmesen tárgyalni, de ehhez mindenképp kellett egy teljes ko. ez milyen jóféle skizofrénia már egyébként, hogy az egyik feled a tested, a másik meg a tudatod-lelked. asszem kicsit eltávolodtunk egymástól az utóbbi időben. és eléggé meg is gyűlöltük egymást. hát van ilyen.

a dolgok visszatartása, ha mégoly mérgezőek is, a ragaszkodásra vezethetőek vissza. ez a ragaszkodás is többlépcsős: az első fokozat az a ragaszkodás, ami a függetlenséget és a félelemnélküliséget gátolja. a félelem egy bizonyos értelemben valamely dolog elvesztésének lehetőségéből fakad. jó példa erre a féltékenység, amelynek archaikus szinonímája - szerelemféltés - egyértelműen utal arra, hogy a szerelemetes partner elvesztésétől való félelemről van szó. és most kis kitérő már mindjárt az elején: azért rengeteg egyéb elképzelhető oka is van a partnervesztésnek, te jóisten... kíváncsi lennék, hogy az emberek hány százaléka él ténylegesen és megkérdőjelezhetetlenül viszontagságok nélküli, problémamentes kapcsolatban. nyilván erre nem fogok statisztikát találni, mivel az emberek amilyen büszkék, makacsak, valamint szégyenérzettel és félelemmel teliek, inkább levágnák a saját kezüket, mint hogy bevallják, akár anonim módon is, hogy valami nem oké. de mindegy. térjünk csak vissza erre félelem és frusztráció dologra, ami szerintem egy bizonyos szempontból a ragaszkodásnak, az elengedni nem tudásnak köszönhető. no, hát első szinten meg kell valljam, hogy nagyságrendekkel jobban ragaszkodtam egy ideje, mint az bármilyen szinten egészséges lett volna, mégpedig úgy, hogy ezt nem vallottam be magamnak, és magamra erőltettem a korábbi tudatos, szabad ember képét. pedig a hát a fenéket voltam én szabad: rettegésemmel az elvesztéstől pont én zártam magam ketrecbe, ahol aztán folyton szuggeráltam magam, hogy ez valójában nem ketrec, nem félek én semmitől. hát nem a brét nem. a ragaszkodás másik szintje, másik rétege a (többek közt) az első rétegből fakadó permanens szorongással, frusztrációval, neurózissal és boldogtalansággal terhelt borzaslmas, ámde valami sajátosan sötét és perverz módon vonzó és otthonos létállapothoz való ragaszkodás. amolyan nem is akarok én jól lenni típusú dolog. 'ez egy rémálom, gyerekek, de végülis én szeretem a horrort...' hülye dolognak hangzik, mi? pedig lefogadom, hogy rengeteg ember vergődik ugyanebben a csapdában, és a nagy részük még csak nem is tud róla. tulajdonképpen visszatértem egy alapvető gondolathoz, amivel már jó tíz éve tisztában vagyok, csak időről időre elfelejtem: az emberek igenis szeretnek szenvedni. ezt a gondolatot néha, mikor látszólag tehetetlenül, széttárt karokkal állunk egy-egy értelmezhetetlennek látszó viselkedés fölött, érdemes előhúzni, és annak fényében vizsgálni az esetet. a legegyszerűbb péda egy prototípus, felteszem mindenkivel szembejön előbb-utóbb egy ilyen: van egy folyton betegeskedő ember, aki folyamatosan panaszkodik, szenved, és másról sem bír beszélni, mint arról, hogy nem bírja tovább, és bármit megadna azért, hogy meggyógyuljon, de közben apró kis trükkökkel (pl. 'nem tudok enni, meg inni, nem esik jól, nem kívánom'), meg egy kis pszichoszomatikai hókuszpókusszal mindig eléri, hogy beteg maradjon. mert ragaszkodik eme létállapotához. ezt ismeri. mindenki egypttérzőn ugrál körülötte, meg aztán ismerős terepen mindig nagyobb biztonsággal mozog az ember, szóval egy iső után nem is olyan rossz biznisz szenvedni. na, valami ehhez kicsit hasonló van velem is. talán egy kicsit komplexebb a helyzet, ezt még végig kell gondolnom, de hát időm végülis van. én nem élvezem, hogy fáj, meg hogy nem vagyok ura néha az elmémnek, de valami beteges, sötét öröm van számkivetettségemben. végülis sosem érdekelt különösebben, semmi világos-bárgyúnmosolygós-átlagos dolog. minden jól halad? sehol egy fekete folt? egy kis mocsok? dögunalom.

szóval egyelőre így állunk, ragaszkodás ragaszkodás hátán, duplacsapda. clint eastwood meg bekaphassa.

napi tipp:

ha épp szégyenérzet gyötör, szorongás tör rád, szimbolikája révén segíthet a helyzet jobbításának egy fürdés (más szóval megtisztulás), még akkor is, ha a szorongás oka ismeretlen számodra, és istennek nem tudsz rájönni, mitől van a gyomorideg. egyrészt a víz már önmagában jó valamiért, másrészt a megszokott mozdulatok mechanikája, a rutinos cselekvés is elősegíti, hogy biztonságos terepen érezd magad. hisz megfürdeni csak meg tudsz, nem? na, ha ez megy, akkor megy más is.