érdekes dolog ez az önbecsülés. nemcsak abból a szempontból, hogy kinek mennyi van, hanem hogy személyenként is milyen nagy amplitúdóval változik az időben... az meg aztán különösen érdekes, hogy ezek a változások minek a hatására keletkeznek pontosan.

itt van például az egyik kedvenc mechanizmusom, amit rendszeresen megfigyelhetek a környezetemben, és mindig csaknem azonos módon játszódik le. az egyedi különbségek ebben a mechanizmusban olyan szinten elhanyagolhatóak, hogy azon kedves paciensek, akik ezt a jelenséget előadják, szó szerint ugyanazokat a mondatokat mondják, igen hasonló indokaik, konklúzióik, gondolatrendszerük és mélypontjaik vannak. talán az a leginkább személyiségfüggő, hogy kinél hogy néz ki a mélypontot kísérő roham kívülről.

nade mostmár tényleg leírhatnám, mi is ez a mechanizmus... arról az életvitelként élhető 'akkora szar vagyok, hogy nekem már mindegy'-jelenségről van szó, amely pont azért vicces, mert általában fiatal, omni-, vagy legalábbis polipotens emberek játsszák. az alapséma úgy néz ki, hogy paciens észreveszi, hogy egyes, vele nagyjából egyidős, és hasonlatos kezdeti feltételekkel rendelkező emberek hozzá képest nagyobb sikereket értek el; többet tettek le az asztalra, ha úgy tetszik. az doszt mindegy egyébként a paciensnek, hogy ez valóban így van-e, vagy hogy a nála sikeresebbek esetleg csak elenyésző hányadát adják a környzetében levőknek - a lényeg az, hogy ezen a vélt vagy valós érdembeli különbségen milyen szép, önigazoló mélydepresszióba lehet esni. ez a depresszió sokszor kifelé irányuló haraggal (pl. 'a szüleim hibája'), önsajnáltatással (pl.'nekem nem volt pénzem gitárra') indul, de az igazán profik már az elején levezetik, hogy ők a szarok, velük van a baj (pl.: 'tehetségtelen/lassú/buta/lusta vagyok'.), a többiek csak kicsit később. mivel egy idő után már arra lesz beállva a keresőképük, hogy ki miben teljesített jobbat náluk, a mélypontok egyre sűrűbbé válnak, majd folyamatos mélyrepülésbe torkollanak, melynek tipikus velejárója az, hogy a paciens nem tud teljesíteni, hogy sikeres lehessen, mivel tehetetlenné sokkolódott a sikertelenségétől. ennek következtében éldegélnek a környezetemben olyan huszas éveik elején-közepén járó, egyébként intelligens emberek, akik az adott tehetségük/eszük/szorgalmuk felhasználásával simán behozhatnák egy-két év alatt az összes, pár év enervált mélyrepülése alatt fölgyűlt, lemaradást, mégsem tudnak kiszállni az 'én nem vagyok jó semmire' gondolatkörből... mint hogyha onnantól kezdve, hogy egyszer már elbújtak volna emögé a fa mögé, többet már nem mutathatnák meg magukat. végülis hogy nézne már ki, ha kiderülne, hogy tévedtek? akkor már inkább reprezentálják tovább a 'semmiresejót', az a biztos.

egyébként hiszem, hogy ha elég idő eltelik, akkor rádöbbennek ezek az arcok, hogy attól még, hogy mondjuk 24-25, vagy akár 35 évesek, és még mindig nem tudják, mit is akarnak igazán ettől a remek életlehetőségtől, nincs vége a dalnak. csak még nem kezdődött el.

egyébként az a csodálatos az egészben, hogy ez a mechanizmus nálam is működik igen keményen, és tényleg elképesztő mértékű tudatosság kell hozzá, hogy az ember kihúzza magát belőle, és ne önmegvető szorongással élje meg bármely más ember sikerét. nagyon fontos a sztorihoz még hozzátenni, hogy szó sincs itt irigységről - sokkal inkább áhítatos tiszteletről beszélhetünk a paciensnél jobban teljesítő személye irányában.

persze, nem nehéz levezetni azt, hogy nem lehet a mindenben a legjobbnak lenni, sőt, általában egyvalamiben is csak egyvalakinek lehet, és az vsz nem a paciens lesz. azt sem nehéz felismerni, hogy nem minden érték van felismerve, ami létezik, sőt, még az értékrendek sokasága és notórius ellentmondása is megnehezíti azt, hogy bárkire rámondhassuk, hogy ebben, vagy abban úgymond 'jó'. azok vannak jó helyzetben e szempontból, akik valami rettenet egzaktul mérhető dolgot csinálnak, mint pl. az atléták. 9.97 sec, az 9.97 sec és annyi. a legtöbb ember azonban sokkal nehezebben mérhető dolgokban igyekszik sikereket elérni, ahol a megítélés sok szubjektív vélemény konszenzusaként jön létre. kiváltképp izgalmas lesz a helyzet, ha mélyen belegondolunk, hogy egy ember hány irányba kell teljesítsen. másképp szólva: könnyen lehet, hogy a világ legzseniálisabb matematikusa egy bunkó farok. és az is lehet, hogy neki ez jó.

az a gyanúm tehát, hogy az ember különböző tevékenységi irányai közti optimális energiamegosztásról lehet szó. mármint hogy az a frankóság, ha ez vkinek sikeredik. az optimum persze, mint matekzsenink esetében is utaltam rá, személyre szabott, mivel lehet, hogy józsinak elég, ha egész jól dolgozik, mellette figyelmes férj, jófej apa, becsületes barát és ráadásul az egyik legjobb pókeres a szombat esti kerületi partikon, míg bélát pont az elégíti ki, ha igenis megnyeri az eb-t 200 háton, és igenis bekerül az olimpiai csapatba - még akkor is, ha a sok távollét és edzés miatt családjával és barátaival nem törődhet különösebben sokat.

ez így mind szép, mint egy napsütötte, virágos domboldal, csak mondjuk elég kevés ember tudja magáról egyáltalán, hogy számára mi az optimális energiaelosztás, sőt a legtöbb embernek lehetősége sincs, hogy ilyesmit kikísérletezzen, mivel nem ő, hanem elsősorban a környezete határozza meg, hogy mibe mennyi energiát kell beleölnie ('az ember úgy él, ahogy tud'). az ilyen érzékeny széplelkeknél pedig, mint én, meg még mellészámítandó, hogy az érzelmi hullámvasutazás is eléggé fárasztó dolog.

mindenesetre az első lépés az, hogy amennyiben lehetséges, a paciens rájöjjön, hogy mi a számára megfelelő energiabeosztás. számomra a mostani tutira nem oké - a nagy világmegfejtés, meg az össze-vissza kínlódás viszi el a kraft tetemes részét. márpedig az efféle filozofálgatásból meg ömlengésből nem sok pénzt és társadalmi pozíciót lehet kovácsolni. fene a természetemet.

napi tipp:

frusztráló helyzetek felléptére tartsatok kéznél egy jó gondolatot, ami segít lecsapni az idegrohamot még a kilalakulása előtt, pl. valakinek/valaminek a képét, akit/amit szerettek, és a közeljövőben várhatóan élvezhetitek a jelenlétét. ha viszont már kialakult az ideggörcs, akkor valóban érdemesebb belefeküdni, és kiélni, mint küszködni vele. ha már úgyse tudod visszafogni, hadd ömöljön ki - jobb öt percet hányni, mint három órán keresztül visszafojtani, és esetleg utána hányni, mert nem sikerült.