hát sajnos...

ha az ember elméje el van eresztve, és csak úgy gondolkodik bele a világba, akkor meglehetősen könnyű olyan következtetésekre jutni, amik birizgálják az igazságérzetet. ilyen például az általunk kedvelt dolgok szükségszerű megszűnése. most, hogy millió dologgal kapcsolatban lekártyáztam már magamban a megfelelő köröket, fogom föl, hogy mekkora szó is az, hogy 'elfogadás'. nem 'beletörődés', semmi negatív felhang, semmi önsajnáltatás. egyszerű elfogadás. elfogadása annak, hogy láttad, látod, és a végsőkig látni fogod, ahogy az elmúlás vigyorog rád a világból a maga ezernyi aspektusában. egy idő után, ha nem akarod, akkor is észreveszed. integet, hogy meglásd, és barátok legyetek. akinek sikerül ezt a barátságot megkötnie, annak tényleg zokszó nélkül lepucolom a lábáról a koszt. aki pedig még mindemellett szeretni is tudja ezt a világot, annak a lábát meg is csókolom.

más: régebben olvastam egy elég rossz cikket arról, hogy ki hogyan definiálja a felnőttséget. a tisztelt szerzők csak olyan szintekig bírtak benne eljutni, mint anyagi függetlenség, saját lakás, férj-feleség balhé, blabla. ebből még nem tanultam sokat, de annyiból jó volt ezt a pocsmadékot olvasni, hogy én is feltehettem magamnak a kérdést, hogy számomra mi a felnőttség. arra kellett jussak, hogy az, amikor már te választod meg, hogy kinek vagy hajlandó megfelelni, és nem a helyzet szüli az ilyesfajta viszonyokat (szülők). ezek után nyilván feltettem azt a kérdést is, hogy vajon én magam felnőtt vagyok-e. csöppet sem meglepő módon arra jutottam, hogy igen is, meg nem is. nesze nekem konkrétum... szóval alapszinten igen, felnőttnek tartom magam: gyakorlatilag senki nem mondhatja meg nekem, hogy mit csináljak és mit ne; az értékrendem kialakításáért is teljes mértékben én vagyok a felelős, mivel az én tudatom szűrőjén kell átjutnia a beépülésre kerülő dolgoknak, mindemellett meg próbáljon meg valaki mirelit igazságokat lenyeletni velem - meglátja majd, hogy milyen fárasztó meló is az... a háttérben viszont mindig munkál a megfelelési kényszer, csak épp tudatosan elnyomom. valahol ezt természetesnek érzem - nem egy őszülő embert láttam már, aki amiatt szenvedett, hogy a leélt élete nem áll/állt volna meg az anyja és/vagy apja előtt, mint elismerendő, értékes élet. hogy mi a francnak is akarunk mi folyton fiktív személyeknek megfelelni? hát, itt a feladat a pszichiátria számára. elméleti szinten tiszta hülyeség ez az egész gyermeteg megfelelési kényszer, és mégis létező dolog, sőt, igen meghatározó csaknem mindannyiunk életében. hát sajnos... ez is egy újabb példa arra, hogy mennyire nem logikus, ahogy élünk, érzünk és cselekszünk. hoppá.

egyebként az ilyesfajta morózus gondolatkörök pörgetésétől eltekintve igen jól vagyok. sőt, még ezekkel együtt is. azt hiszem, iszonyú mázlim van mostanában... tisztára úgy néz ki az ábra, mintha szeretnének és törődnének velem... a végén még kiderül, hogy tényleg. az a szép az egészben, hogy nem érdekből, nem egy meghatározott céllal, nem anyagi javak reményében (tőlem anyagi javak - hehe) csinálják, hanem csak úgy; csak azért, mert emberek, és én is ember vagyok, és szeretjük egymást, a hibáinkkal együtt... mert ez az emberi lét legalább arra jó, hogy ezt megtehetjük. ez frankó dolog. ha valamiért, akkor az ilyesmiért van értelme.

napi tipp:

na az van, hogy többféle színben kapható a domestos, és a színkód nyilván a cucc illatosításával kapcsolatos. én azt hittem a sárga flakonosra, a citromosra, hogy büdös. aztán kipróbáltam a zöld flakonos fenyőillatút, és rájöttem, hogy az a büdös. később volt szerencsém a piroshoz is, ami ilyen so-so, míg végül megtudtam, hogy milyen is az, amikor valami úgy igazán 'atlantic fresh' (kék flakon). hát azt kell mondjam, hogy inkább megnézem együltő helyemben az isaura első négy epizódját, mint hogy még egyszer azt használjam... szóval ha lehetőségetek van rá, citromosat (sárga) vegyetek!