azt tapasztalom, hogy a címben foglaltakra egyre több példát hoz az élet. hagyományosan persze csak azon esetekkel szoktunk (vagy csak szoktam?) foglalkozni, ahol a pozitív figura szenved igazságtalanul, mert ugye afölött lehet siránkozni, meg sajnálkozni meg csupa olyan dolgot még, amivel az ember szereti elfoglalni magát. de ezúttal másképp lesz: most azt mesélem el, hogy milyen az, mikor a negatív karakter kap akkora ajándékot az élettől, hogy majd' elsírja magát bele. persze, akinek kedve van efölött is siránkozhat meg sajnálkozhat, sőt, igény szerint dühöngeni is lehet, hogy 'arohadtmázlistája-bezzegén', de azt ajánlom ne fárassza magát senki vele, mert nő tőle a trombózisveszély. inkább örüljön velem, aki akar, és ne törődjön velem, aki nem.

az a helyzet ugyanis, hogy a legkevésbé sem érdemeltem meg, de mégis végtelen, rózsaszín (vagy bordó?) csodában lehet részem, és ráadásul úgy, hogy semmit sem tettem érte, egyszerűen csak az ölembe hullt. a sztorit csak azért örökítem meg, mert eléggé 'nem hiszem el'-kategóriás.

történt ugyanis, hogy nyáron írtam egy önéletrajzi ihletésű (hehe, milyen fellengzős kifejezés) drámaszerűséget, ami mindent összevetve elég rossz lett, esetleg még annál is kicsivel. ráadásul még csak hepiendet se írtam magunknak cs-vel, a darabban elküldött a vérbe egyszer és mindenkorra. az első probléma megjobbítására két hete - kcr hathatós segítségével - elkezdtem egy íróiskolába járni, ami mind szép és jó, csak este tízkor vége van neki, pont akkor, amikor az én estémnek még nincs. gondoltam egyet, odamentem egy szimpatikus lányhoz kurzus után, bemutatkoztunk, és megkérdeztem, hogy nem tud-e valami jó koncertet most a belvárosban, hallgatnék egy kis zenét. történetesen tudott: menjek a merlin színházba, valami jazzolás lesz, jó lesz. mentem is, a zene az kell, mondjuk a belépő csaknem visszatartott (kultúra ide, vagy oda, szerintem sóher leszek mindig), de hát egyszer élünk felkiáltással mégis kipengettem a zsét. mondjuk fordult egyet a világ, mikor megláttam, hogy tulajdonképpen ki gitározik a színpadon (természetesen cs), de hát édes istenem, zenének zene, én ezt most csakazértis meghallgatom. és így is lett. ugyan a mátépeti feldolgozásoknál kissebbfajta gyomorgörcseim támadtak, azért alapvetően jól éreztem magam a bárpult mellé, a jótékonyan rejtő sötétségbe kuporodva: hallgattam ami szólt, láttam, amit néztem, szívtam a cigarettát, chill volt. persze aztán félhomály ide vagy oda, szünetben cs észrevett. és mosolygott. és örült nekem. tényleg. én meg mosolyagtam neki. és örültem. tényleg. és akkor backstage, beszélgetés, beszámolók, aztán a koncert második fele után beszélgetés, beszámolók és kis világmegfejtés, aztán világmegfejtés nála, aztán hopp, hát most akkor reggel van, és én ezt már nem álmodom, és ez a puszi, amit a nyakamra kaptam, a legkevésbé sem volt baráti, és hát hűvös se, és hát tulajdonképpen nem tudom, hogy mi van ezzel a világgal, de én most megnyertem a főnyereményt.

a drámában más volt a befejezése ugyanennek a történetnek, de most már örülök, hogy olyan rosszra írtam meg, különben lehet, hogy sosem keveredem az írókurzusra, és aztán a koncertre, és aztán vissza a színpadra egy újabb felvonásra. nem mintha szeretném, ha valaha lemenne a függöny. ez így jó, ez így kerek. pont tíz éve ismerjük egymást cs.-vel. mik vannak...

napi tipp:

az a meglátásom, hogy hasznos, ha mindig van nálatok egy lézekard. támadáskor rendkívül hatásos: a sok szerencsétlen jobban meglepődik, mint ha kést, vagy pisztolyt rántanál, és mire észbekap, hogy ez nem csak a sztárvórzban volt, már le is vágtad a lábáról. ráadásul kicsi és praktikus, bőrkabát-zsebben elfér. ami meg a non plusz ultra: nincs betiltva. nem szerepel róla egy betű sem semmilyen törvénykönyvben. jó, mi?