hát. az egész úgy kezdődött, hogy kcr-rel és obival csoportterápiát tartottunk az újonnan nyílt mokka presszóban, mármint konkrétan abban, ami a blahánál van, merhogy van egy rakás mokka nevű hely a városban. még mielőtt kcr kitüntetett volna minket a figyelmével, kedvem támadt verset írni jozef armageddon stílusban, amelyhez obitól kértem témát. pár gondolat összefésülése után amellett döntöttünk, hogy a ma esti jozef-versnek az izomorfikus polimátrixok tündéreinek fürdőszobában viselt szokásairól kell szólnia, amely elcsépelt téma talán, de épp ezért kihívás műremeket írni róla. noshát, meg is született a maradandó műalkotás, de akkor még nem sejtettem, hogy lesz rosszabb. lett.

midőn kcr meglátta, hogy írok, és meghallgatta a csodálatos verset, a szakma szörnye átvette az irányítást az agya fölött, és bizony ő is írni akart, viszont empatikus ember lévén tudta, hogy mi is, és hát így együttes írásra szántuk el magunkat. ez volt az új jozef armageddon születésének időszaka. az új annyiban különbözik a régitől, hogy ő már nem csak az én kihasadt személyiségem, hanem ő a mi közös kihasadt személyiségünk. szép, mi? noshát nem is hiszem, hogy sokat kéne teketóriáznom az ultimate, a legmélyebb, a legművészibb és egyben legarmagedonabb vers bemutatásával, mivel a kvintesszenciája a világmindenségnek, és aszonták a suliba, hogy az baromira fontos. íme: 

***

jozef armageddon: (békahártya-ropogás friss pácban)

csend-falkák. körbegyűlik az üres kutat.
feles kupon morzsalék a kopasz asztalon,
folyóból születik az alakulat.
négy dimenzió. tér, sín, idő. és talon.
füle alom, tölcsérből visít a guta,
elhagyatott metróalanyom.
észak-dél-balkán. vak-pingvin-légió.

úgy fáj!

feltérképezett lábazat, mahatma! ne sebesíts!
piros triciklik szántják öregálmomat.
csend-falkák. metróalany. pricc-procc-prucc.
tollszár padlásod lépni át meg át meg át;
ó, végtelen ősz! bennem is hazudsz.
és ti, kérődző japánok: hány szarvam húzzátok át?
körbegyűlik, körbe. az üres kutat.

alakul. nyelv alá született, mindig repkedő magzat.
felhősírás-kamionok tépik holttá a cigányutat.
pénisz-felsírások zaklatják a káosz vászonfoltjait.
egy keleti idegen. baktat a karton parton.
lépcsői hidegen - kanyarulatok.
nem megoldás már a fekapatlanság kaptatóin kapni.
észak és dél: mind kelet. japán robotok ugatják az eget.
csend nő fölénk: sa metrón: tollszár-susogású, néma arcok.
és akkor fogadnak: talán-egy arányban.
bordákat alkotó nyugalom.
örök út a kútba,
monoton
vonaton.

***

így vannak a dolgok. jozef megmondta. még szerencse, különben jajveszékelve kereshetnénk a választ a kérdésre, hogy mit kezdjünk az életünkkel, az meg azért mégse jó. mondhatni jozef életművével és kiváltképpen ezzel a verssel betöltötte az emberiség kultúrájának szívében tátongó űrt (juj, ez milyen képzavar már, amindenit).

még nem volt olyan alkotás, amelynek létrejöttéért teljességgel vagy részben felelős lettem volna, amin sírva röhögtem volna, de ezzel a verssel az a helyzet, h egy hétig nem bírtam a keletkezése után csúnyább beszakadás nélkül végigolvasni.

gratulálok magunknak.

és akkor egy kis csöpögtetés: rövidesen hallhatjátok jozefet egy zenés hangjáték keretein belül is. mondjuk nagyon sokat kell olvasnunk jozefet ahhoz, hogy halálkomoly hangon felszavaljuk és felénekeljük az alkotásokat, de hát a művészet is kemény munka, gyakorolni kell, gyakorolni folyton. node erről majd később.

napi tipp:

ha a remegésig félsz valakinek vagy valaminek az elvesztésétől, de olyan szinten, hogy a folyamatos szorongástól mínusz két miliméteres a körmöd és folyamatosan a gyomorfekélyed önálló lénnyé való átlényegülésétől kell tartanod, akkor fogadd meg tanácsom: veszítsd el azt a dolgot/személyt és szabad ember leszel. kicsit drasztikusan hangzik, de ugye a mentálhigiéné az fontos. nyilván.