az a stájsz, hogy nem megy nekem ez a pofonegyszerű linearitás, és mindig, mindenben azonnal nagyságrendet akarok ugrani. ez sokkal fárasztóbb, mint egyszerűen szépen haladgatni előre, másrészt nem egy frusztrációnak termékeny forrása. az ember egészen zseniális módokon tudja szivatni magát - teljes mértékben elég egy szorongásban leélt élethez annyi, hogy megszokásból egy hajszállal mindig többet várunk el magunktól, mint amire képesek vagyunk. ez egy olyan dolog, amiről tutira le kéne szoknom.

valahol már nagyon közel vagyok ahhoz, hogy megfejtsem magam. ha mást nem, legalább azt világosan látom már, hogy az eddig történtekből mi mennyire van megemésztve: azok a részek például, amik egyszerűen nem akarnak az eszembe jutni, és még akkor is nehezen, mikor tudatosan próbálom előhívni az emlékképeket, vannak a legkevésbé feldolgozva. a legáltalánosabb tudatállapotomban egyszerűen tagadja az agyam a létezésüket, vagy ha mégis sikerül behívni valamit, akkor olyan érzetem van, mintha filmen láttam volna, vagy mintha nem velem történt volna. ez tipikusan vonatkozik m-re és a hozzá kapcsolódó élményekre. ha nagyon akarom, akkor vissza tudok emlékezni dolgokra, de annyira nem tudok még mit kezdeni az egésszel, hogy egy-egy ilyen visszaemlékezés nem több egy diavetítétésnél. ez idővel nyilván változni fog, és feloldódik az összes m-hez köthető görcs, csak hát mindig fáradtnak érzem magam, amikor belegondolok, hogy milyen sok dolgom van még. nem igazán örülök ennek a sok handycapnek - a franc akar az energiáiból bármennyit is a múlt emésztgetésére fordítani, mikor annyi minden tennivaló van még...

például mostanában majd szértvet az alkotási vágy. és szerencsére ennek vannak eredményei is... persze, a világot nem váltottam meg, de azért csinálok pár dolgot, aminek úgy hiszem, tényleg van értelme. egyrészt a szakmai részen egyre okébbnak tűnik a helyzet. messze nem érzem már magam olyan elveszettenek laboratóriumi körülmények közt, mint mikor először próbálkoztam a laborpatkánykodással. sőt, egyáltalán nem tudok már izgulni amiatt, hogy esetleg valamit nem tudok megcsinálni. ha valami gond merül fel, kigondolkozom szépen, hogy mi legyen, és kész. ha nem megy valami, kérdezek, és egy csöppet sem szégyellem magam érte, hogy valamit nem tudok. elég vicces, hogy pont a tökéletességről való lemondás vitt közelebb a tökéletességhez. az alkotási energiám zöme azonban tény és való, hogy írásban és zenében nyilvánul meg, nameg a tömény hülyeségben. az egyáltalán nem biztos, hogy jó is, amit csinálok, de abból a szempontból ez tökmindegy, hogy az alkotói attitűd az, amiben a legjobban érzem magam. és innentől kezdve clint eastwood (is) bekaphassa. ha nekem így jó, hát akkor így jó, maximum nem vagyok egy rúzsa magdi, vagy egy bartis attila... kit érdekel? édesanyám azt mondta annakidején, hogy ő sosem akart más lenni, mint egy százhuszadik senki. és hogy tulajdonképpen ez sikerült is, és ő ezzel teljes mértékben elégedett. hát most vagy nagyon speciális humora volt, vagy tényleg képes volt ekkora bravúrra, és lazán elfogadta, hogy semmiben nem különleges. remélem, egyszer nekem is sikerül ez. néha úgy érzem, hogy elfogadtam a dolgot, de sokszor fölmerül, hogy esetleg mégiscsak van bennem valami plusz, vagy hogy lehet, hogy nincs, de nem sok értelme van egy százhuszadik senkiként létezni. persze ilyenkor el lehet gondolkozni azon, hogy egy százhuszadik senki is lehet különleges, csak éppen nem a nagyközönség számára. másrészt a nagyközönség ízlése művészet tekintetében hozzávetőleg egy értelmi fogyatékosénak felel meg, úgyhogy mikor a gondolkodásban ennél a résznél tartok, jövök rá, hogy már megint a saját farkamba haraptam. elképzelhető, hogy anyámnak igaza volt, és kész: nem számít, hogy ki vagy, mi vagy, a lényeg az, hogy azt el tudd fogadni. a többi meg már megy magától.

elég sokat elmélkedtem ezen blog névkódolásáról. az eddigiek (wangmo, cybstorm, kcr, tanárúr stb.) kb. egyértelműek, viszont az életembe újonnan belépőknek is blognevet kell adjak, plusz a régieken is változtatnom kell helyenként. ha van nekik olyanjuk, akkor eléggé adja magát a művésznév (sacrun, corun, vyrn, blabla), viszont egyvalaki esetében nem szeretném a művésznevét alkalmazni. az ő neve 530nm lesz, azt hiszem, nem nehéz rájönnie, hogy miért. mindenesetre  tulajdonságait  tekintve elnevezhetném 'türelemnek' is, csak az sehogy nem szól... mindenesetre mázlista vagyok vele, az fix. remélem, egy idő után frankó leszek, és ki is érdemlem az ajándékot. törekszem rá.

napi tipp:

tudjátok, régóta foglalkoztat, hogy miért is nincs olyan multifunkciós tisztítószer, amiek elviselhető szaga van. a multifunkciós alatt azt értem, hogy leviszi a zsírt, a vízkövet, a rozsdát, és fém- kő- fa- és zománcozott felületekre egyaránt alkalmazható. az elviselhető illatosítás alatt pedig azt értem, hogy amire rányomatod, annak nem lesz tőle klotyószaga. sokáig lehetetlennek tartottam ezt, mígnem a pronto meglepett eme zseniális termékével. a jázminillatú pedig azért különösen jó, mert nem csak hogy nem büdös, hanem kifejezetten jó illata van. ki hitte volna?